A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

tatták a hálózatba. A víztermelés fejlesztésével együtt több agglomerációs település vízellátását is megoldották. 1970-80 között végrehajtották a három főnyomó-gépház (Káposztásmegyer, Békásmegyer, Csepel) rekonstrukcióját. A legjelentősebb hálózatfejlesztések sorát a Pesti IV. főnyomócső nyitotta meg (8001600 mm átmérővel, 16,2 km hosszal Káposztásmegyer és a Szabadság-híd között), ezt követte a Pesti V. (1200 mm átmérővel, 13,5 km hosszal Káposztásmegyer és Rákosszentmihály között), majd a Dél-pesti I. és II. (500-1200 mm átmérővel, 24,7 km hosszal), a Dél-budai (1600 mm átmérővel, 10,4 km hosszal) és a Budai III. (1000-1200 mm átmérővel, 15,5 km hosszal). 1985-92 között felújították és bővítették a felszíni vízmű I. ütemét. Napjainkra a nyomásövezetek száma - tekintettel a pesti oldalon 100 m-es, és a budai oldalon 400 m-es szintkülönbségre-67-re, a tárolóhelyek száma pedig 43-mal növekedett. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb beruházása a gellérthegyi 2x40 000 m

3 térfogatú medence megépítése volt. A főváros vízellátását napjainkban (1992) jellemző adatok: - kutak száma - termelt ivóvíz - értékesített ivóvíz - átlagos napi ivóvíztermelés - napi ivóvíztermelési csúcs - termelt iparivíz - ivóvízhálózat hossza - iparivízhálózat hossza - ivóvíztárolók száma térfogata - lakásszámra vetített ellátottság - egy lakosra jutó évi átlagos vízhasználat 857 db 341 millió rn^ 285 millió m

3 933 ezer m

3 1237 ezer m'^ 10,9 millió m

3 4309 km 68 km 62 db 305 ezer m

3 98,3% 86 nV Csatornázás Budapesten a csatornázás kezdetei is a római- ill. középkorra nyúlnak vissza, de a szennyvíz és szemét eltávolítása ezekben az időkben nem okozott sok gondot. A város belső területein már a középkorban építettek csatornákat, eleinte csak a csapadékvíz, később már a szennyvíz elvezetésére is. A XVIII. század második felében Pest városában a nyolc - részben nyílt - árkot rendezni akarták, hiszen a Vigadó tértől egészen a Haller utcáig ezek vezették a csapadékvizet a Dunába (az árkok lejtése nem volt megfelelő, és árvíz esetén elöntéssel fenyegették a várost). A csatornázás kérdése komolyabb formában az 1838-as árvizet követően merült fel. A városi hatóság legegyszerűbb megoldásként - a befogadó közelsége miatt - a Dunára merőleges, viszonylag magas fekvésű vízelvezető hálózatot építtetett ki, amely magas vízállás esetén továbbra is elöntéssel fenyegette Pestet. Ebben a korszakban a csatornák méreteit nem a szükségletekhez igazítva határozták meg, hanem jelentősen túlméretezték, így egyes útvonalakon telekről telekre változott. A pesti csatornák közül a legrégebbi a XVIII. században épült Zsibárus (ma: Párizsi utca) és Kötő utcai, amelynek egy szakasza a mai Március 15. tér közelében jelenleg is üzemel. Óbuda csatornázása a hegyekről lefutó vízelvezető árkok beboltozásával szintén a XVIII. században kezdődött. 1847-ben a Helytartótanács megküldte Pest város tanácsának a „Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő földalatti csatornák iránt" című határozatát, amely még ebben az évben életbe is lépett. Az első hivatalos adat a csatornahálózat hoszszáról az 1860-as évekből származik, e szerint a budai oldalon 26,3 km, a pesti oldalon 54 km csatorna üzemelt. Az 1870-es években erőteljes fejlődésnek indult a csatornázás, miután a bekövetkező járványokat (az 1872. okt. 28-án kitört kolerajárvány 1873. nov. 23-ig tartott, és a megbetegedett 5427 emberből 2673 meghalt) összefüggésbe