A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei
cső volt). A hálózat 1927-41 között 400 km-rel, a víztermelés évi 58,5 millió m 3-ről 79 millió m 3-re növekedett, de még mindig nem érte el az 1917-es 88 millió m-es csúcsot. 1938-ban újabb fejlesztési programot határoztak el, amely azonban a világháború miatt csak részben valósulhatott meg. A világháború során több mint 1000 sérülés érte a hálózatot, tönkrementek a felrobbantott hidakra szerelt vezetékek. A szivattyúk és motorok 2,2%-a, az építmények 11,3%-a szenvedett károsodást, ennek ellenére a helyreállítás 1947-re befejeződött. 1948-ban folytatták a félbehagyott fejlesztési munkákat, 121 csőkutat létesítettek a hozzá tartozó berendezésekkel együtt. 1950-ben létrehozták Nagy-Budapestet, ezáltal területe 194 km 2-ről 525 km 2-re növekedett, lakossága meghaladta az 1,6 milliót. A főváros átvette a peremkerületekben, lévő vízműveket, de ezek állapota elhanyagolt, illetve elavult volt, s a termelőtelepek túlnyomó többségét rövid idő elteltével ki kellett iktatni a rendszerből. A vízigények kielégítésére növelték a víztermelést, és megkezdték a csepeli vízbázis igénybevételét csáposkutak létesítésével. 800 mm átmérőjű, 7,2 km hosszú főnyomócsövet építettek Pestszenterzsébetre, csőhíddal keresztezve a Ráckevei (Soroksári) Dunát. Az 1950-es évek első felében a víztermelő kapacitást 80 ezer m/nappal bővítették, 274 km-rel nőtt a csőhálózat hossza is, amelyből kb. 25 km főnyomócső volt. Több új medencét is létesítettek, s ezek közül a legnagyobb feladatot a gellérthegyi 30 000 m 3-es ún. barlangmedence építése jelentette. A vízfogyasztás évi növekedése 14%-os volt (évi 117 millió m-ről 164 millió m -re nőtt), de a továbbra is rendszeres vízhiányok ellátási feszültséget okoztak. A vízhiányok megszüntetése érdekében elhatározták, hogy az ipar vízigényeinek egy részét külön erre a célra létesített ipari vízművekkel biztosítják. 1958-ra megépült a Dél-pesti Ipari Vízmű 50 ezer m 3-es napi kapacitással. Az 1950-es évek második felében tovább növelték a víztermelő kapacitást: kísérleti jelleggel megépült az ún. Kisfelszíni Vízmű, a hálózatot 400 km-rel bővítették (ebből 19 km főnyomócső volt, ezen belül a legjelentősebb a Ferenc krt. - Petőfi-híd - Október 23-a utca nyomvonalon haladó 800-1200 mm átmérőjű, 6 km hosszúságú vezeték). A vízhiányok teljes felszámolására 20 éves távlati terv készült, s ennek egyik legfontosabb elképzelése egy 200 ezer m /hap kapacitású felszíni vízmű megvalósítása volt. 1962-ben átadták a felszíni vízmű I. ütemét 100 ezer m 3 /nap, 1967-ben a II. ütemét ugyancsak 100 ezer m /nap kapacitással Káposztásmegyer térségében, de emellett mind a Szentendrei-szigeten, mind a Csepel-szigeten is folytatódtak a kútépítések. Az időszak legjelentősebb hálózati fejlesztéseként az ún. Pesti III. sz. főnyomócső rendszert építették ki. Erre azért volt szükség, mert az északi víztermelő telepek megnövekedett termelését a századfordulón épített Váci úti 1200 mm-es vezeték nem bírta továbbítani. 3 külön vezeték létesült 800 mm átmérővel (Kőbánya irányában 12,5 km, a belső városrészek felé 11 km, Rákosszentmihály felé 13 km hosszúsággal). 1968-ban a százéves vízművet az alábbi főbb adatokkal lehetett jellemezni: - éves víztermelés 243,7 millió m - napi csúcstermelés 876 ezer m' - a csőhálózat hossza 3218 km -tárolótérfogat 138 ezer nrf - éves iparivíz termelés 23,6 millió m - iparivíz csőhálózat hossza 39 km - lakásszámra vetített ellátottság 85% Az elmúlt 25 év víztermelési fejlesztései továbbra is a parti szűrésű vízbázis kiaknázására irányultak, a Szentendrei-szigeten 87, a Csepelszigeten 156 új kút épült. A Csepel-szigeten több kútcsoportnál vasat és mangánt észleltek a vízben, ezért a Ráckevei Vízművet már kezelőművel együtt építették meg, a kinyert vizet ózonos oxidáció és gyors homokszűrés után jut-
