Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

LÁTOGATÓK - FREDERICK PALMER BUDA ÉS PEST

nak. A város, mint Magyarország szíve, állandó harcot folytat a német hatás ellen. A tökéletes hazafiság mintáját alkotó együttműködéssel küzd minden magyar nyelvének megőrzéséért és terjesztéséért. Csak magyarul tanítanak az iskolákban, tájékoztató feliratok csak magyarul vannak és a közügyek intézésének nyelve is ez. A városi operában Wagner is mindig magyarul szólal meg. A magyarországi nagy német népességnek muszáj beszélnie ezt a nyelvet, különben egészen elszigetelődne, és a magyarok nagy büszkesége, hogy a második generáció szívesebben szólal meg magyarul. Ha a villamosvezetőhöz németül intézel kérdést, valószínűleg nem fog válaszolni; ám, ha magyar „kérem"-mel kezded a mondandódat és németül folytatod, rögtön megjön a hangja. Ez a hajthatalan magatartás levon az üdvözlés szívességéből, amit a turista fontjai és dollárjai miatt a kontinens más részén kapni szokott. A pesti tökéletesen meg van győződve arról, hogy városa a legszebb a világon. S ha ez így van, miért ne kellene tudnia a külföldinek magyarul csakúgy, mint angolul, franciául vagy németül. Azok a reformerek, akik egy idegen életforma kellemes vonásait látva azt azonnal alkalmazni akarják saját hazájukban, megfeledkeznek az emberek igen különböző szokásairól. Elképzelem, hogy a mi nagyvárosaink egyikének óriási forgalma mennyire tönkretenné Budapest működését. Csupán az étkezések időpontjának megváltoztatásával is egészen mássá válna. Tulajdonképpen úgy tűnik, a magyar mindig eszik. Hivatalosan igen rendszeres időközökben, de megvan benne a növésben lévő fiú étkezések közötti csipegető étvágya is. Kávéval és újsággal kezdi a reggelt a kávéházban. Az ebédjét délben költi el. Hat órakor a kenyereskosár, a paprikaszóró és az őket őrző vizeskancsó kerül katonás rendben a kávéházi asztalokra. Ekkor új nap kezdődik, vagyis a második napja a huszonnégy órának, amely az özönnyi víznek köszönhetően pont olyan friss, mint az, amelyik a reggellel vette kezdetét. A kenyérevés éppolyan szokása a magyarnak, akár nekünk a jegesvízivás. Igazából még a bécsin is túltesz. Az az asztal, amelyiken nincs elérhető távolságban egy kifli, mint a boríték az íróasztal rekeszeiben, éppúgy a figyelmetlenség benyomását kelti, mint ha a Pullmann étkezőkocsi pincére nem hoz azonnal egy pohárnyi tört jeget, hogy a maradék helyet feltöltse a vizeskancsóban, mihelyt leültél. Ha a jeges víznek nem is, a fagylaltnak azért rabja a magyar. Mikor a kenyérkosarakat kihelyezik az asztalokra, a kávéspulton lévő fagylaltoskannákat is teletöltik. Míg az angolszász városok lakói járművön lógva loholnak haza, addig a magyar a szabadban élvezi az alkonyt, pofazacskóját egy falat piskóta duzzasztja, s valami vörös, fehér vagy kávészínű dolgot kanalaz. Még a gondolat is büntetés lenne számára, hogy a munka taposómalmában eltol-