Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

MÁRTÍRIUM - MIHANCSIK ZSÓFIA interjúi Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése RAJK LÁSZLÓVAL és J0VÁN0VICS GYÖRGGYEL

ingben, nyakkendőben jöttek vissza, arra csatolták rá a szögestáskát meg a szekercét. Ami számomra azért volt nagyon megható, mert ezt senki nem kérte tőlük, nem beszélve arról, hogy ezek az emberek forgattak már Richard Burtontől kezdve Marcello Mastroianniig mindenkivel, de azoknak soha nem öltöztek föl. Engem meg ott vártak, talpig gálában, hajnali négykor. Na: hat-fél hét körül jön hozzám a tűzszerész, hogy le a koporsókat és kibontani a ravatalt, mert a műszer jelez valamit, valahol bomba van. Én erre elmondtam, hogy a filmgyár úgy szokott dolgozni, hogy nem takarítanak, mert tudják, a végén úgyis le kell bontani mindent, ezért építés közben a szemetet egyszerűen behányják a díszlet alá, s az egészet bezárják: úgy néz ki, mintha fantasztikus rend és tisztaság lenne, pedig alul ott a szemét, és az igazi nagytakarítás csak a bontás után van, amikor úgyis kisuvickolnak mindent. Mondtam tehát a tűzszerészeknek, hogy ez egész építmény alja tele van szöges deszkákkal, festékes- és ragasztósdobozokkal - lehet persze, hogy bomba is van, nem tudom, de hogy mi ezt nem bontjuk föl, az biztos. Irtózatos ordibálás kezdődött. Mi jelentett volna munkában, ha föl kell bontanotok? Azt, hogy kész. Nincs temetés. De hangsúlyozom, nem gondolom, hogy ez valamiféle tudatos manőver volt részükről: tényleg jelzett a műszer. Tényleg lehetett látni, hogy a vezetőjük, egy korombeli, negyven körüli ember őszintén aggódik. Ordítottunk, veszekedtünk, de ő ragaszkodott hozzá, hogy bontsuk föl. Látta, hogy ott áll a díszletépítő csapat, és azt mondta, akkor ő most utasítani fogja a munkásokat, hogy bontsák föl. Ok meg álltak ott csípőre tett kézzel, néztek rám, és azt mondták, Lacikám, nekünk csak te adhatsz utasítást, te mit mondasz? Mondtam, hogy fiúk: nem! Nem bontunk! Annyit tudunk segíteni az úrnak, hogy adunk neki szerszámot. Vannak elegen - egyébként reggel hétre kellett odahozni mindenkinek a koszorúját, aki azt akarta, hogy az a koporsón legyen, és természetesen azokat is végigvizsgálták a műszereikkel -, álljanak neki, mi ehhez nem nyúlunk. A saját felelősségére dönt így? - kérdezte tőlem az emberke. A saját felelősségemre, természetesen - mondtam neki. Végül kompromisszum született: beérte azzal, ha egy ravatalt kinyitunk neki, hogy megnézhesse, mi van belül. A hátsó oldalon tehát kibontottunk egy ravatalt, és ez a szerencsétlen, aki szintén klakkban-frakkban volt, bemászott abba a szörnyű dzsuvába, ahova tényleg minden össze volt hányva; úgy is jött ki, mint az a bizonyos kis Bence a kemencéből. Mondta, hogy ő bizony ebben a szemétben nem tud eligazodni, tehát nem tudja megítélni a dolgot, viszont tényleg talált egy ragasztós dobozt, amire jelzett a műszere. Tehát valóban elképzelhető, hogy azt a kémiai anyagot érzékeli a