Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

MÁRTÍRIUM - MIHANCSIK ZSÓFIA interjúi Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése RAJK LÁSZLÓVAL és J0VÁN0VICS GYÖRGGYEL

gázdetektor, ami abból párolog, mindenesetre innentől Isten kezében vagyunk, így ért véget a történet, elég hosszú és igencsak izgatott purparlé után. Te nem féltél attól, hogy valóban lehet ott bomba? Azt hiszem, az én ingerküszöböm már sokkal magasabban volt akkor, semmint hogy bármi is izgatott volna. Hiszen mondtam, hogy két órával korábban fejeztük be az egészet, és egy ilyen túlhajszolt munkafolyamat során óhatatlanul kiépül az emberben egy önvédelmi reflex, amely minden olyan dolgot automatikusan kizár a tudatból, ami a munka befejezését veszélyezteti. Tehát tőlem a szovjet csapatok is bevonulhattak volna, mi akkor is tovább dolgozunk. Ezt hívják csőlátásnak. Úgyhogy egyáltalán nem izgatott a bomba-ügy, viszont az esemény kegyeleti hangulata és meghatottsága sem jutott el hozzám, csak napok múlva, részben emiatt, részben a fáradtság miatt. EJmondtad, hogyan értelmezték az emberek azt a látványt, melyet ti teremtettek a számukra. Ezen túlmenően is elérte a hatását, tehát azt nyújtotta az embereknek érzelmileg, amire számítottatok? Sikeresnek ítéled a munkátokat? Egyértelműen. És abban is biztos vagyok, hogy semmilyen más pillanatban ez a látvány nem jöhetett volna létre. Magyarországon ugye gyakran temetnek és újratemetnek. De ez nemcsak azért volt különös temetés, mert Nagy Imre az, aki, hanem a vizuális része is eléggé egyedülálló volt más ilyen eseményekkel öszehasonlítva. Szokatlan temetési díszlet volt, és azt hiszem, hosszú ideig unikális megoldás marad. És azért mondom, hogy csak abban a pillanatban jöhetett létre - sem előtte, sem ma nem volna rá lehetőség megítélésem szerint -, mert abban a pár hónapban az emberek együttműködésének a legfőbb motivációja a bizalom volt. Hogy tudom, ha valakit valamire megkérek, az nem akar és nem fog engem becsapni, minden tudását bele fogja adni a megvalósításba, és biztos lehetek benne, hogy a munkája összehangban lesz az enyémmel. Egyszerűen ilyen hangulat volt, és azt hiszem, ilyen szabadon soha életemben nem terveztem, és talán már nem is fogok. Amihez hozzátartozik az is, hogy valószínűleg én sem leszek soha többet ilyen figyelemmel mások igényeire, javaslataira és észrevételeire. Hiszen mára már rég visszaállt az a szokásos helyzet, hogy ki-ki a maga akaratát akarja érvényesíteni, és harcban dől el, ki mennyit kénytelen engedni. Ott szó sem volt ilyesmiről. Az egy néhány hónapig tartó kegyelmi állapot volt. De azt is meg kell mondanom, hogy szerintem ez nem jó. Nem jó az akaratérvényesítésnek ez az önkorlátozó módja, sokkal egészségesebbnek tartom, ha az akaratok világosan kinyil-