Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

VIS VITALIS - HANÁK PÉTER Az elpusztíthatatlan város

tak. Egészében véve a török hódoltság korát az organikus fejlődés megszakadásának, a város hanyatlásának tekinthetjük, amit betetőzött az 1686. évi ostrom, a felszabadítás és a lerombolás. A lerombolt Buda füstölgő romjai között kóbor kutyák, az épen maradt házakban néhány száz ember, katonák és hadifoglyok tengették életüket. Buda, minthogy a bécsi udvar is úgy akarta, gyorsan feltápászkodott, de Pest rettenetes nyomorúságba zuhant. Az 1696. évi összeírás szerint a városban 240 polgár - alig ezer fő - maradt, ők is nagy ínségben és veszélyben. Előbb jött a pestis, aztán a labancok, kurucok, felszabadítók és sarcolok. A városi tanács 1712-es évi összeírása mindössze 141 polgárt mutatott ki. „Legnagyobb részük koldusszegénységben élt, közülük csak 48 űzött valamiféle ipart." A csapásokat betetőzte az 1712. téli jeges árvíz, amely „romba döntötte a város házait; a hat napon át dühöngő víz tönkretette a város határában a vetéseket" - idézi a Budapest története III. kötete. A nyomorúság mélységes kútjából indult el Pest-Buda tüneményes fejlődése a következő másfélszáz évben. E drámai fordulóponton jogosan tehetjük fel a kérdést: milyen tényezőknek köszönhette Budapest gyors és sikeres felemelkedését, amellyel nemcsak régi hírét és gazdagságát szerezte vissza, hanem fővárosi rangját is. Az elvont logika azt sugallná, hogy a fejedelmi jóakaratot és az államérdeket állítsuk az első helyre, hiszen végtére Lipót császár hadai és birodalmi szövetségesei szabadították fel Budát s az országot, és abban a korban a fejedelmi abszolutizmus pártfogolta a korszerű urbanizációt, elsősorban a fővárosok reprezentatív kiépítését. A történelem logikája azonban másként működött. A török kiűzése után a kormányzat által készített újjárendezési tervet a bécsi raison d'Etat szelleme hatotta át. Buda gyors betelepítését stratégiai és politikai szempontok tanácsolták, de a Hofkriegsrat és a Hofkammer a Várba csupán németek és katolikusok megtelepedését engedélyezte, a magyarokat és szerbeket a Vízivárosba, a Tabánba, illetve Pestre irányította. Igaz, protestáns magyarok, ortodox rácok, de még néhány török is a katolikus hitre való áttéréssel kijátszották ezt a letelepülési diszkriminációt, a kormányzat befolyása azonban így is elég erős volt ahhoz, hogy a felszabadítás utáni évszázadban biztosítsa Buda és Pest túlnyomóan német jellegét. A betelepülők jobbára a Német Birodalomból és a felsőmagyarországi német (zipszer) városokból, a szerbek Lipót császár 1690. évi diplomájának kedvezményeivel élve a Balkánról, Belgrádból, illetve a magyarok Budapest környékéről és a Dunántúlról jöttek. A bécsi udvar a felszabadítás után az országot voltaképpen visszahódított tartományként kezelte, újjárendezését pedig a csehországi rendi nemesség Fehérhegy utáni szétzúzásának mintájára szerette volna végrehajtani. Ez tömeges birtokelkobzást, a rendi alkotmány eltörlését, Magyarországnak a birodalomba való beolvasztását jelentette volna. A XVII. század végén kirobbant felkelések, legfőbb-