Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

VIS VITALIS - HANÁK PÉTER Az elpusztíthatatlan város

képpen a Rákóczi szabadságharc szinte pszichózissá fokozták a Habsburgok bizalmatlanságát. A bécsi városfalak előtti védelmi gyűrűt, a Lineienwalk (ma: Gürtel) már nem a török, hanem a „magyar veszély" ellen építették ki. Ezért semmisítettek meg fontos várakat, ezért akadályozták Buda és Pest egyesítését, de még erődítését is, ezért indították az ellenreformáció újabb rohamait a hazai protestánsok ellen. Bécs városa is féltékenyen őrizte fővárosi pozícióját, és nem tűrte, hogy egy rebellis versenytárs második fővárossá emelkedjék. Talán Budapest volt az egyetlen országos központ Európában, amely nem az uralkodó dinasztia jóvoltából nyerte el, hanem éppen a fejedelmi abszolutizmus ellenében vívta ki világvárosi és fővárosi rangját. A Habsburgoknak egészen Ferenc Józsefig, a budai Citadella építéséig és az 1903. évi chlopy-i hadiparancsig továbbélő bizalmatlanságával állt szemben a maga erejéből felnőtt Budapest büszke öntudata és a bécsi udvarral, a közös hadsereg vezetésével mindvégig ellenszenvező, mindvégig ellenzéki szelleme. A politikai bizalmatlanságtól jócskán befolyásolt telepítéseknek volt azonban - a bécsi udvar és a városi tanács szándékai ellenére - fejlődésmozdító hatásuk is. Segítségükkel a városok a romokból és kórokból gyorsan felépültek, lakosságuk száma a XVIII. század folyamán ötszörösére nőtt, és a városfalak lebontásakor elérte a 60 ezret, ami Magyarországon akkor nagyvárosnak számított. Az adatok nemcsak mennyiségi növekedést takarnak. A lakosság jelentős része, hozzávetőleg egyharmada ugyanis polgárjogú iparos, kereskedő, értelmiségi volt. A XVIII. század első felétől a század végéig Pesten az iparosok száma 670-ről 940-re, a kereskedőké 220-ról 280-ra nőtt (és ehhez járultak még a rohamosan fejlődő Terézváros és Lipótváros polgárai), Budán viszont ugyanebben az időmetszetben az iparosok száma 1180-ról 760-ra, a kereskedőké pedig 350-ről 150-re csökkent, amihez ugyancsak hozzá kell adnunk a többszáz főnyi vízivárosi és tabáni rácot és görögöt. Görögöknek - néha törököknek (Turci) - az Ottoman Birodalomból betelepült balkáni kereskedőket nevezték, akik mint török alattvalók jelentős kedvezményeket élveztek, és a levantei közvetítő kereskedelmet bonyolították le. Telepeik, üzleteik Belgrádtól Bécsig, sőt Regensburgig terjedtek. Számuk Budán és Pesten nem volt jelentős, 1781-ben mindössze 253 görög családot (kb. ezer főt) írtak össze, és a napóleoni háborúk legkedvezőbb időszakában sem haladták meg a 2-3 ezer főt. Az 1820-as évektől számuk fokozatosan csökkent, a század derekán már csak 250 főnyi kis közösséget alkottak. Gazdasági súlyuk és szerepük azonban roppant jelentős volt: a külkereskedelem mellett a hazai forgalomban is vezető pozíciókat foglaltak el, a hagyományos városi üzlethálózat kifejlesztésén túl ők alapozták meg a felvásárló kereskedelmet. Kereskedelmi társaságokat alapítottak, és meghonosították a kibontakozó kapitalizmus hitelezési formáit, a váltót, a