Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A MILIŐ - MÁNDY IVÁN „A kávéházat viszont azonnal értettem"

Annyira véletlen, hogy a pincér, aki kihozza a kávéját, milyen ember. tt

A "pincérrel beszélgetni: miértfontos ez? Nem „a" pincérrel. Egy emberrel. A presszóslányokkal is nagyon szerettem beszélgetni. Nagyon szeretem a lúdtalpas öreg pincéreket. A presszóslányokat némileg jobban. Nagyon értették a dolgukat. A kávéházi világ a pincéreké volt, a presszó világában általában már nők dolgoztak. Valamelyes rendszerességgel ide jön délelőtt tizenegykor. Leül, és aztán mi történik? Mesélje el. Bambán belebámulok a levegőbe. De mindig összeszedek valami párbeszédfoszlányt. Szóval kihallgatom az embereket. És valamit leírok. De már például - és ez is hozzátartozik a légkörhöz - tollat, papírt vagy akár ötletet a lányoktól kérek. Attól a két-három lánytól, akik még a régi csapatból vannak. A többiektől nem. Ők talán nem is értenék. Nem is érdekli őket. A régiek még jobban benne éltek a helyben, volt valamilyen világuk, és azért mindig tűnődtek valamin. Nem olvasták agyon magukat, de tudták, miről van szó. Azonnal tudták, ki az a pofa, aki épp bejött a kávéházba. Ideggyógyászok is voltak. Noha én sose rumliztam, de nem is volt miért. Szóval csak fel kellett írni, hogy ők mit mondanak. Én ugyan nagyon bíztam a memóriámban, ami egy időben tényleg jó volt, most is elég jó, de az ember sose bízza el magát. Egyszer a világ legbutább kérdését tettem fel egy lánynak, egy kisasszonynak, aki akkoriban ment férjhez. Én ott voltam az esküvőjén, és körülbelül három hét múlva megkérdeztem tőle - ami tényleg a világ legbutább kérdése -, hogy jó-e még a házassága. O csak rám nézett, és mondott valami olyat, ami egyszerre háromfelé nyitott utat. Ez az ihlet pillanata volt számomra. Nincs nálam cetli, na nem baj, nem is kérek, mondom - lusta pillanatom volt és elbizakodott pillanatom -, megjegyzem én ezt. Mit tesz Isten, nem jegyeztem meg. Örök időkre elfelejtettem. Ez nagyon fájt. Úgyhogy azóta használom a cetlit. Móricz Zsigmondnak nagyon igaza volt - hiszen amit az emberről tudni lehet, azt ő körülbelül tudta is -, hogy mindig jegyzett. De azt hiszem, az ember nagyon keveset tudhat meg a másikról. Még önmagáról is. Nem biztos, hogy ismerem én magam. Tudna még magának meglepetést okozni, úgy érti? Lehetséges. Bár elég furcsa lenne. Apám, ő más volt. Tulajdonképpen nem is tudom, mit csinált. Az élet volt a műfaja. Irt újságot, verseket, de nem ez volt a fontos, hanem maga az élet. Berobogott, leült egy kávéházban és dumált, dumált, dumált. Ők vidékről jöttek fel Pestre, az a nemzedék, a régi, nagyon bátor és nagyon becsületes nemzedék, sok linkkel spékelve, ez természetes, de ők vállalták az életet. Nem úgy, hogy elhatározták egy szerda délelőtt, hogy na, én most