Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A MILIŐ - MÁNDY IVÁN „A kávéházat viszont azonnal értettem"

református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához. Hogy nem lázadtföl ellene? Akkor kicsaptak volna. Amit én nem vártam meg, mert otthagytam. Nem tudatosan vagy lázadóan, csak egyszerűen felesleges volt. Tudtam, hogy ez nekem nem megy. Ez is a Bodográf mozi előtt dőlt el. A Bodográfban volt A és B terem. Én mindig a B terembe jártam. Nem tudom, miért. Néha már abban is kételkedtem, hogy van-e tényleg A terem. Vagy oda csak túlvilági lények járnak? A Királyok királyát láttam egy vasárnap délutáni előadáson. Olyan szomorú nap volt, és mikor kiléptem abba az esős délutánba, azt mondtam, nem megyek holnap iskolába. Egyáltalán nem megyek iskolába. Apám rögtön azt mondta: jó, persze hogy nem mész. Én valószínűleg író leszek, mondtam. Te író vagy! Nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki hisz az emberben. De az iskolát otthagytam. Úgyhogy ma is érettségi előtt ülök itt. Mégis mi taszította ennyire? Az egész. A légköre. Az volt az érzésem, és nem alaptalanul, hogy nem annyira nevelni - ez borzasztó szó -, szóval nem annyira tudást akarnak adni, hanem örökké fenyegetni akarnak. Az egész lényem ellene volt. Nem értettem. A kávéházat viszont azonnal értettem. Hogy a pincértől az újságosig mindenki azért jön oda, hogy valami jót tegyen az emberrel. Mi az a jó, amit a pincér tehet az emberrel? Például hogy jó kávét hoz. És közben lapokat nézek. Pláne akkor, mert akkor még mindenféle lap volt. Kül- és belföldi lapok, és igaziak voltak. A linkségeikkel együtt. Híreket hoztak, akartak valamit teremteni, valamiféle világot, összevesztek, időnként rosszul értesültek voltak, nem baj, de valami mindig érdekelte őket. Vannak ma lapok a Művészben? Nincsenek. Egy ideig mintha lettek volna, de aztán eltűntek. Az írók könyvesboltjában, ott vannak. Ők ott újra akarták teremteni a Japán kávéházat. Őriznek is belőle emlékeket. De valamiért nem sikerült. Én nagyon sajnálom, hogy annak idején nem jártam a Japánba. Nem volt rá pénzem. Persze akik oda jártak, segítettek egymáson, de rajtam nem tudtak volna segíteni, mert az én írásaim még nemigen jelentek meg. De ahogy hallom, az nagyon jó hely lehetett. Igazi csoda. Ott tényleg törődtek az emberrel. Beszélgettek vele. A pincérrel bármikor el lehetett beszélgetni.