Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - „A másik Bécs”. Az osztrák századforduló változó képe a Schorske utáni történetírásban
202 Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, histográfia későbbiek szempontjából fontos „előfutárnak”, „úttörőnek” számítanak, a „nagy kultúrtörténet” maximális figyelmét élvezik. Ezekből a premisszákból kiindulva jobban érthető, miért korlátozódott sokáig az osztrák századfordulóval kapcsolatos kultúrtörténeti irodalom figyelme bizonyos körökre, amelyeket - a teljesség igénye nélkül - nagyjából a következő névsorral lehetne jellemezni: Arthur Schnitzler, Robert Musil, Hugo von Hoffmansthal, Karl Kraus, Gustav Klimt, Egon Schiele, Oskar Kokoschka, Otto Wagner, Adolf Loos, Sigmund Freud, Ludwig Wittgenstein és Arnold Schönberg. Ez a vonulat mind a mai napig meghatározó; ha például az utóbbi másfél évtizedben megjelent tanulmányköteteket veszünk a kezünkbe, számos esetben azt látjuk, hogy a tartalomjegyzéket a fentebb felsorolt nevek uralják. Példaként említhető a Stephen Eric Bronner and F. Peter Wagner szerkesztette Becs: a tegnap világa, 1889-191410 11; a Jürgen Nautz és Peter Vahrenkamp által szerkesztett A bécsi századforduló: Befolyások, környezet, hatások"; vagy Michael Poliak franciául 1992-ben, németül 1997-ben megjelent műve, a Becs 1900: egy megsebzett identitás12. Van a jelenségnek egy másik, kevésbé nyilvánvaló aspektusa is. Amennyiben a „hagyományos kultúrtörténész” nem kizárólag életműre és életrajzra akar koncentrálni, hanem az alkotás közegének is figyelmet szentel (ezek elemei például a korabeli társadalmi viszonyok, erkölcsök, közönség, mecénások, kultúrpolitika, vagy a befogadói szokások), akkor is korlátozott térben mozog: kutatói munkája során azzal a környezettel találkozik, amely az illető „nagy alkotót” körülvette; a művek szűrőjén keresztül pedig azok a társadalmi típusok elevenednek meg a számára, akikről az illető alkotónak volt valamilyen személyes tapasztalata, és akikről ezáltal például írni tudott (lásd az Arthur Schnitzler és Robert Musil műveiben megjelenő típusokat). Mivel pedig a bécsi századforduló „nagy nevei” legnagyobbrészt ugyanabból a társadalmi közegből kerültek ki (a nem kis részben zsidó származású közép- és nagypolgárságból), és műveik közönsége is jórészt erre a rétegre korlátozódott, belátható, hogy a velük foglalkozó kutatásnak általában miért nem sikerült igazán szerteágazó művelődéstörténeti és társadalomképet felrajzolnia. A kép, amely így elénk tárni, torzít: azt mutatja, hogyan festett a Monarchia fővárosának élete ezen társadalmi rétegek szemszögéből. A „nagy kultúrtörténet” szempontjai gyakran rávetülnek a nem kultúrtörténeti kutatásokra is, kivált azokra, amelyek nem osztrák történészek nevéhez fűződnek. Stefan Zweig A tegnap világa: egy európai emlékezései című önéletírásának megjelenése óta (eredetileg 1941, magyarul 1981) szinte közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a századfordulós Bécs művészeti életének a nagyrészt zsidó liberális polgárság volt a fő fenntartó ereje; ettől aligha független az, hogy az összes akkor Bécsben élő társadalmi 10 BRONNER-WAGNER 1997. 11 NAUTZ-VAHRENKAMP 1993. 12 Eredetileg franciául: POLLAK 1992; németül: POLLAK 1997.
