Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - „A másik Bécs”. Az osztrák századforduló változó képe a Schorske utáni történetírásban
A „másik Bécs”: az osztrák századforduló változó képe... 215 sodásban gyökerező hagyományaival függött össze az, hogy a bécsi századvégen megjelent egyfajta népnevelő, népművelő szándék; ennek eredményeképp több nagyobb, polgári színházban vezettek be olyan napot, amikor rendkívül mérsékelt áron lehetett jegyet kapni - ily módon akarták a magasabb kultúrát a munkások számára is elérhetővé tenni.49 (Igaz, azt már a századvégen is sokan felismerték, hogy a szegényebb rétegek polgári kultúrába való bevezetésének fő gátja nem is mindig a pénz, hanem sokszor az eltérő habitus és a művészet értékeléséhez szükséges műveltség hiánya.) Ahol viszont a munkások maguk is szorgalmazták az önművelést, mint például a szervezett szociáldemokrata munkásság köreiben, ott a kívülről jövő szándék jó fogadtatásra talált. Mutatják ezt például azok a „szimfonikus munkáshangversenyek”, amelyekről Csáky tesz említést egy század eleji zenekritikussal kapcsolatban. Bécs lakosságának egy bizonyos rétege, nevezetesen a csehek esetében a műveltség terjesztésének szándéka összekapcsolódott a cseh nemzeti kultúra ápolásának igényével; a bécsi cseh közösség körében, amely egyébként a császárváros nagyipari munkásságának jelentős részét adta, ezzel a kettős céllal szerveztek színjátszó köröket és cseh nyelvű előadásokat, gyakran prágai társulatok vendégszereplésével.50 A népművelő szándék más módon is megnyilvánult. A Práterben szokás volt szabadtéri zenét játszani, amelyet a századvégen általában katonazenekarok szolgáltattak. Ez a zene a publikum szórakoztatását volt hivatva szolgálni, de a karmesterek között nem egy olyan akadt, aki egyben a közönség ízlésének javítását is feladatának tekintette. Ezért aztán a szórakoztató- és katonazene mellett komolyzenét is játszottak, olykor például Wagner-részleteket is.51Azaz még a tömegszórakoztatás klasszikus terepének tekinthető Práter sem volt mentes a „magaskultúra” beszivárgásától. Az sem mellékes, amit a Csáky által idézett zenekritikus, David Josef Bach említ, tudniillik hogy a legtöbb fiatal, pénztelen diák számára „ez volt az egyetlen valódi lehetőség zenehallgatásra”; jómaga és Arnold Schönberg is gyakran jártak ki a Práterbe ingyenzenét hallgatni.52 És nyilván a színvonalas zenének erre a hozzáférhető mivoltára utalt a nosztalgikus Stefan Zweig is önéletírásában, amikor arról írt, hogy a Bécsben minden rétegnek fejlett volt a zene iránti érzéke: „a helyes ritmus és a pontosan kimért tűz igénye ott élt az egyszerű közpolgárban is, aki az újbor mellett mulatott éppen, s úgy követelte meg a zenekartól a színvonalat, ahogy a kocsmárostól a jó bort; a Práterban is pontosan tudta a tömeg, melyik katonazenekar a leglendületesebb, a Deutschmeister vagy a magyar; aki Bécsben élt, a levegővel szippantotta magába a ritmusérzéket.”53 49 EHALT, S. 1986. 333. p. 50 GLETTLER 1985. 87-88. p. 51 Idézi CSÁKY 1999. 251-252. p. 52 CSÁKY 1999. 252. p. 53 ZWEIG 1981. 29. p.
