Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - A várostörténet intézményesülése és oktatása Magyarországon a rendszerváltozástól napjainkig
196 Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, histográfia oktatási kormányzat közötti komoly konfliktusok árán lehetett azt megvalósítani Magyarországon, lényegében előzmények és kísérleti modellek nélkül. 2006-ot megelőzően a magyar felsőoktatásban kétféle intézmény létezett: az általában négyéves főiskola, amely hasonló volt például a német rendszerre jellemző Hochschule hoz, valamint az ötéves egyetem. A kétféle oktatási intézmény által kibocsátott diplomák nem voltak egyenértékűek: például egy gimnáziumi tanárnak, egy orvosnak vagy egy ügyvédnek egyetemi diplomával kellett rendelkeznie ahhoz, hogy hivatását gyakorolhassa. (Az említett két intézménytípus „kifutó”, tanulmányaikat még 2006 előtt megkezdett évfolyamai jelenleg is a bolognai rendszer előtti diplomákat kapják meg szakjaik elvégzésekor.) Nem könnyű egy évszázados múltú felsőoktatási rendszert hozzáigazítani az új elvárásokhoz, egy eredetileg az angolszász országokban kialakult struktúrához (három év bachelor’s, két év master’s, plusz további legalább három év PhD képzés) igazítani. A kezdeti években meglehetős bizonytalanság uralkodott a bachelor képzés tartalmát és a bachelor diplomák munkaerőpiaci értékét illetően. A bachelor szakok képzési rendje országosan elfogadott, a különféle magyar egyetemek és főiskolák delegáltjai által közösen meghatározott irányelvek szerint alakult ki. Korántsem volt egyértelmű, hogy a történettudomány újabb irányzatainak sikerül-e kellő súllyal képviseltetniük magukat egy olyan hagyományos környezetben, amelyben a történelem oktatása merev kronológiai és földrajzi határvonalak mentén strukturálódik, köszönhetően a történelem tanszékek korábbról áthagyományozódott felépítésének, illetve munkamegosztásának. (A magyar és az egyetemes történelem egymástól elkülönített oktatása makacsul tartja magát napjainkban is, és a törzsképzésben változatlanul nehéz olyan órát hirdetni, amely átlépi a bevett politikatörténeti korszakhatárokat.) Az ELTE-n a közelmúltban kialakított rendszerben a gazdaság- és társadalomtörténet, a várostörténet, a [művelődéstörténet] és más, nem politikatörténeti jellegű aldiszciplinák - például a történeti antropológia - megtartották pozícióikat, bár továbbra is alulreprezentáltak a történelem bachelor képzésen belül. Jelenleg úgy tűnik, hogy e területek fő kibontakozási terepe a jövőben nem a bachelor, hanem a mesterszakos történészképzés lesz. Ugyanakkor sok szempontból indokolt, hogy a várostörténet mind az alapszakos képzésben, mind pedig posztgraduális szinten erősítse jelenlegi státuszát. A tapasztalat azt mutatja, hogy a városok történelme iránt az egyetemeken minden korcsoport körében élénk az érdeklődés, és a várostörténeti szemináriumok általában nagy létszámú hallgatót vonzanak. Ezt több dolog is magyarázhatja. Egyrészt a várostörténet különlegesen sokoldalú diszciplína, amelynek művelői - amint azt a nemzetközi konferenciák is mutatják - gyakran más szakterületről érkeznek, így például a társadalomtörténet, az építészettörténet, a művészettörténet, a városszociológia, az antropológia, az urbanisztika vagy a műemelékvédelem felől. Ezért a várostörténet releváns tanulmányi terület, illetve vonatkoztatási pont lehet számos más szakterület tudósai, illetve diákjai számára is. A várostörténeti szemináriumokon építészhallgatók éppúgy felbukkannak,
