Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
II. Város, kultúra, közösségek - Bajban ismerszik meg… Keresztény-zsidó együttélés a budapesti Klauzál téren 1938 és 1945 között
158 Város, kultúra, közösségek akiket Budapest ostroma után a felszabadító szovjet csapatok ejtettek foglyul és szállítottak a Szovjetunióba kényszermunkára. És a faji törvények által zsidónak minősített lakosok közül is számosán tűntek el örökre a kerületből: voltak, akik a munkaszolgálatba haltak bele, voltak, akik a deportálásból nem tértek vissza, voltak, akiket a nyilaskeresztesek razziái során lőttek agyon, és voltak, akik a Bécs felé útnak indított halálmenetekben vesztették életüket. Azokkal együtt, akik a gettóban lettek öngyilkosok, vagy haltak meg ott éhezés és betegségek következtében, a Belső-Erzsébetváros 1941-es népességének jelentős része tűnt el örökre a városrészből. Összegzés A Belső-Erzsébetváros háborús éveinek története fontos tanulságokkal szolgál a városrész lakóinak közös sorsát illetően, akár zsidók, akár nem zsidók voltak e lakosok az akkori törvények értelmében. Ha nem próbáljuk a háború előtti Belső-Erzsébetvá- rost mindenáron zsidónegyedként értelmezni, hanem - ahogyan és is tettem ebben a tanulmányban - igyekszünk megérteni a helybeli zsidó-keresztény kapcsolatok sűrű szövevényét, akkor megértjük azt is, hogy a zsidóüldözés korabeli politikája korántsem csak a zsidókat sújtotta. A magyar holokauszttal kapcsolatos narratívákban ritkán jut kifejezésre az, hogy a zsidóellenes törvények, rendeletek gyakran a nem zsidókat is negatívan érintették. Noha a hatalom szándékai szerint nem ők voltak az üldözés célpontjai, sokan közülük személyesen szenvedték meg a diszkriminatív törvények és később az 1944—45. évi zsidóellenes intézkedések hatásait. A Belső-Erzsébetvárosban kivételes mértékben koncentrálódtak az ilyen tapasztalatok. A csillagos házak hatósági kijelölése - tekintettel arra, hogy e házaknak jelentős hányada a belső VII. kerületben összpontosult - a városnegyed számos keresztény lakosának az életét is felforgatta, azokét tudniillik, akik 1944 júniusa és júliusa között e rendeletek hatására költöztek ki otthonaikból. Még ha végül kikristályosodtak is bizonyos „pragmatikus” megoldások, amelyek lehetővé tették, hogy a keresztény lakosok nem csekély hányada megmaradjon addigi lakóhelyén, és a hatóságok beérték zsidók és keresztények egy házon belüli elkülönítésével, mégis számos keresztény család kényszerült elhagyni addigi lakóhelyét. Miután pedig felállították a nagy gettót 1944 novemberének végén, a nem zsidóknak sem volt többé választása: több tízezer belső-erzsébetvárosi lakosnak kellett kényszerűségből elköltöznie, hogy elegendő hely legyen azoknak, akiket ezután zsúfoltak be a nagy gettóba. Az 1944-es rendelkezések számtalan esetben dúlták fel a háztartásokban a régtől fennálló emberi kapcsolatokat. Azok a keresztény háztartási alkalmazottak és házvezetőnők például, akik sok év óta szinte családtagokként éltek együtt zsidó családokkal, gondot viselve mind a háztartásra, mind a gyerekekre, a csillagos házak felállítása után nem maradhattak többé munkaadóiknál. Ezeknek a nőknek, főleg az idősebbeknek,
