Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
II. Város, kultúra, közösségek - Bajban ismerszik meg… Keresztény-zsidó együttélés a budapesti Klauzál téren 1938 és 1945 között
Bajban ismerszik meg... Keresztény-zsidó együttélés ... 155 A Klauzál téri lakosokat a fentieken túlmenőleg gyakran foglalkozásuk, gazdasági tevékenységük is szorosan a környékhez kötötte. Amint azt fentebb bemutattam, a Belső-Erzsébetvárosban igen magas volt a kiskereskedők és kisiparosok, különösen a ruhaipari szakmákban dolgozók aránya. A szabók, varrónők, cipészek, füzőkészí- tők, kalaposok igen nagy hányadot tettek ki a környék iparostársadalmán belül. Attól azonban, hogy sokan ugyanazt a mesterséget űzték, az egyes szakmák képviselői nem feltétlenül voltak egymás konkurensei. Inkább egyfajta hálót alkottak: ha túl sok volt a munka, a betérő kuncsaftokat egymásnak ajánlották, és stabilan számíthattak a környék állandó munkaerő-tartalékaira. A Klauzál tér egyes házaiban elképesztő számban éltek és dolgoztak szabók és varrónők; a Klauzál tér 5-ben és 6-ban például összesen 18-at írtak össze belőlük a kérdezőbiztosok. A szabómesterek gyakran szó szerint egymás szomszédságában működtek, többen ajtószomszédokként, a háznak ugyanazon az emeletén. Fontos megemlíteni, hogy a zsidó és a keresztény szabók más épületekben is egymás tőszomszédságában laktak és dolgoztak. 1941-ben például a Klauzál tér 13- ban a református vallású Homonnai István szabómester közvetlen szomszédja a szintén szabómester Bergmann Emmánuel volt. Lakhatási körülményeik igencsak hasonlítottak egymásra; mindketten háromszobás lakást béreltek, melynek egy része műhelyként funkcionált. De míg Homonnaiéknál az egész család bedolgozott a családi vállalkozásba, addig Bergmannék felnőtt lányai magánhivatalnokként keresték a kenyerüket, ami már egy másfajta mobilitási stratégiákról tanúskodik. A szakmai kapcsolatrendszer feltehetőleg a zsidótörvények hatásának kivédésében is segített. Számos független kisiparos vesztette el megélhetését 1939 és 1941 között. Kisiparos társaik azonban ilyenkor is el tudták látni őket és családjukat munkával. Az iparosi szolidaritás jól jöhetett akkor is, amikor a keresztény családokból a férfiakat behívták katonai szolgálatra, a zsidó férfiakat pedig munkaszolgálatra rendelték. Ebben a helyzetben az asszonyoknak és a hátrahagyott serdülőknek kellett helytállniuk a be- hívottak helyett. Amennyiben az otthon maradt családtagok értettek a családfő a mesterségéhez, könnyebben találtak munkát a szakmán belüli munkaerő-közvetítés révén. A fenti gondolatok egytől-egyig feltételezések, de nincs okunk elverni őket, különösen, ha meg akarjuk érteni, hogy a VII. kerületi keresztények miért vonakodtak olyan nagyon elköltözni a városrészből. Aki 1944-ben elhagyta a lakását és más környékre költözött, könnyen elveszíthette addigi kuncsaftjait, szakmai kapcsolatairól nem is beszélve. Beszállítói köre, valamint lehetséges alkalmazottainak, tanoncainak és segédeinek száma is megcsappanhatott a költözéssel.
