Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Reformálódó régi rendszerek - A bankkérdés: két-bankrendszer vagy binacionális bank (1867–1878)
98 Reformálódó régi rendszerek Valójában azonban a helyzet gyakran inkább fordított volt. A kormányok „a kiegyezési kérdésekben elfoglalt álláspontjukat, mielőtt még egymással tisztába jöttek volna, a nagy nyilvánosság elé vitték, mindegyik fél saját parlamentjének hangulatára való hivatkozással akarván a másikat engedékenységre bírni. Ez azután odavezetett, hogy mindketten azoknak az indulatoknak a rabjaivá lettek, amelyeket ők maguk keltettek fel. Ők végül már talán engedtek volna, de a nyilvánosság ezt nem tűrte.”84 Nincs itt mód az 1876-77-es kiegyezési tárgyalások összefoglalására, bár munkánk során végig hiányoltuk a téma korszerű, magyar nyelvű feldolgozását.85 Annyit azonban épp a fent ismertetett tervezet fényében meg kell állapítanunk, hogy a vám és kereskedelmi szövetség 1875. november végi felmondása után a bankkérdés Tisza koncepciójában sajátos helyzetbe került. Ennek jelének tekinthető, hogy már az 1875. november 4-i miniszterelnöki expozéban kijelentette: „A bankügyét illetően a kormány eljárását a törvény nem szabályozza... a bankügy nem politikai, hanem csupán közgazdászai és célszerűségi kérdés...”86 Mivel az önálló magyar jegybank „nem ellenkezett az 1867: XII. törvénycikkel, ezt az egyet a balközép - elveinek hajótöréséből - a fúzióba átmentette”.87 A közös érdekű ügyekről leválasztott bankkérdést tehát az egyidejű kiegyezési tárgyalásokon sajátos árukapcsolási tétel gyanánt lehetett alkalmazni. Mondjuk: engedek a fogyasztási adók kérdésében, ha te engedsz a bankkérdésben. A harmadik fő vitapont a pénzügyi, illetve ipari vámok emelése volt. Ebben persze benne rejlett annak a lehetősége is, hogy végül pontosan a bankkérdés lesz az, amiben érdemi kompromisszumot lehet kötni. Az önálló magyar jegybank természetesen megegyezés alapjául nem szolgálhatott, legfeljebb politikai nyomásgyakorlásra. Tisza mindenesetre a tárgyalások folyamán mindig akkor húzta elő az önálló bank kérdését, amikor a megbeszélések elakadtak. Ekkor aztán még inkább aláhúzta személyének fontosságát egy lemondási gesztussal. S bár a történelem az államférfiak szándékait nem, csak cselekedeteiket díjazza, úgy gondoljuk, nem árt véleményünket előrebocsátanunk, ugyanis szerintünk Tisza viszonylag hamar felismerte az önálló magyar jegybank alapításának 84 GRATZ, 1934.1. 156. 85 A kérdés mindmáig legjobb magyar krónikája: Matlekovits, 1900. 462^194. Milhoffer munkája (1904. 1-93) csak ennek kompilációja, ld. Közgazdasági Szemle, 1905. 186-198. A második osztrákmagyar kiegyezésre a korabeli osztrák irodalomból a leghasználhatóbb BEER, 1881. 474-510. A téma újabb osztrák feldolgozásai közül Id. SUTTER, 1968; valamint a magyar levéltári forrásokat is kiaknázó alapos monográfia idevágó fejezeteit: GOTTAS, 1976. 75-162. 86 Az 1875. augusztus 28-ára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, 1. k. Bp. 1876. 164. Számunkra az adott mondatban egyszerre cseng vissza Trefort 1872-es határozat-tervezetének, valamint Ferenc József 1874-es kijelentésének terminológiája. Azaz nem a gazdasági szemponton van a hangsúly, hanem a célszerűségen. Tisza taktikai felfogására jellemző, hogy már itt hozzáfűzte: „de valamint mindenben, úgy ebben is nem az összeütközések keresését tartja feladatának...” Az 1877-es bankvitában, amikor Tiszának szemére vetették egykori kijelentését, retrospektive így értelmezte saját hajdani szavait: „ma is azt mondom...nem szabad...a jog merev alkalmazása miatt a célszerűségi; a közgazdászán érdekek szempontját lábbal tiporni”. Uo. XIII. k. 1877. november 2. 87 APPONYI, 1926. 83.
