Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Reformálódó régi rendszerek - A bankkérdés: két-bankrendszer vagy binacionális bank (1867–1878)
80 Reformálódó régi rendszerek Lónyay az ONB fennállásának elfogadása miatt talán túlontúl is hangoztatta a Bank likvidációjával kapcsolatos álláspontját. Az elfogadás előtti egész délelőttje a „formulák tanulmányozásával telt el”. Még az sem valószínű, hogy „kedves nője” délutáni vonattal való megérkezése zökkentette volna ki. Nem végezhetett felületes munkát, tudta, hogy mit akar, talán túlságosan is. „Vöslauban este 1/2 8 órától egész éjfélig állapítánk meg a konvenciót. Lackenbacher volt ismét a tollvivő, ritka kitartással. Szegény Becke sokszor fölugrott a székéről és fogta a fejét, midőn engedni nem akartam s miután végre az elvekben a conversió és a deficit megszüntetése iránt engedni kénytelen volt, s már be volt végezve az ügy, mondá nekem, kinn a kertben szép holdvilágnál sétálva, bizony nyakas ember vagyok, s talán providentiális ember, ki hivatva lehetek az osztrák pénzügyek rendezésének útját nemcsak kijelölni, de arra a birodalmat kényszeríteni”.33 A munkamegosztás tehát nagyjából úgy nézhetett ki Lónyay elbeszélése alapján, hogy Lónyay adta a koncepciót, Becke pedig Lackenbacher tollának segítségével a szerkezetet és a formát. Lónyay utólag egészen megdöbbentő megállapításra ragadtatta magát: „nem a vöslaui megállapodásokban volt a hiba, hanem abban, hogy az a bank részéről meg nem tartatott”.34 A megállapodásnak nem feltétlenül önmagában volt a hibája, bár az sohasem túl jó a politikában, ha mindenáron saját rögeszméihez ragaszkodik az ember. A megállapodásnak fő baja az volt, hogy az uralkodó elnöklete alatt tartott magyar minisztertanácson kívül lényeges tényezők nem fogadhatták el, mert nem is tudtak róla. Egyfelől a banküggyel foglalkozó 10. pont nem került az országgyűlési küldöttség elé, tehát az nem is továbbíthatta az országgyűlésnek. Másfelől viszont az osztrák PM olyan kötelezettségeket vállalt a magyar PM nyomására magára, amelyeket a Bank szabadalmának újabb sérelme nélkül nem tudott az ONB-re rákényszeríteni. Ezért aztán két, a törvények szerint nélkülözhetetlen aktor nem tarthatta be a megállapodást. Ráadásul ezek más-más részét utasították ill. fogadták volna el a megállapodásnak. Az ONB nyilván örömmel nyugtázta volna, hogy jegyeinek forgalmát a magyar PM biztosítja, de nem tűrhette, hogy egy állam szabja meg számára, hogy hol állítson fiókokat. A magyar országgyűlés nyilván örült volna a pillanatnyi helyzetben a feltételek teljesítésének: a dotációemelésnek, a lombardüzlet kiterjesztésének, de a szabadalom fenntartását a „kölcsönös egyetértéssel” hozandó új törvényekig, mint a nemzeti szuverenitás csorbítását utasította volna el. A helyzetet jól tükrözte, hogy szeptember 26-án újabb megálre még igen sok észrevételem van, - a resultatumot úgy hiszem elérjük, ha ügyesen visszük a dolgot... Elmondani Beckének a valuta helyreállítása iránti nézetem is, - mi a Bank expropriációjával együtt jár.” (Kiemelés - K. Gy.) 33 Uo. 1867. szeptember 12. vö. KÓNYt átírását: V. 1898. 223. 34 LÓNYAY, 1875. 210-211. Lónyay 1868. április 8-i levele szerint a „m. kir. PM nem érezte ugyan magát arra jogosultnak,hogy ezen egyezménynek az ONB-ra vonatkozó pontját a bankigazgatóságnak hivatalos úton tudomására hozza, de arról élő szóval ... Nmlt. [Nagyméltóságú] Pipitz urat értesítette”. MÓL PM. Ein. K 255. 1 180. cs. 113.