Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Nemzetközi hálózatok - A Rothschild-konzorcium, a Magyar Általános Hitelbank és a magyar államadósság (1873–1914)
338 Nemzetközi hálózatok (1 frt = 2 korona), amelyből a hitelkeretet két részletben, 5 napi előzetes értesítésre lehetett lehívni, a betét felmondási ideje viszont továbbra is 8 napos maradt. Ehhez társult a kamatozó pénztárjegyek kibocsátásával kapcsolatos megállapodás, amely szerint a Hitelbank köteles volt 26 millió koronányi pénztárjegyet állandóan forgalomban tartani (hetente maximum 6 milliót volt köteles átvenni). A kincstárjegyek kétharmadának 6 havi, egyharmadának 3 havi lejáratú jegyből kellett állnia. Eközben a PM 2 millió K állandó kamatmentes betétet volt köteles a banknál tartani. A szerződés lejártát illetően is változás történt: a szerződés ugyan fenntartotta határozott lejárat nélkül a félévi előzetes felmondás rendszerét, de kikötötte, hogy három évig, 1904. június 30-ig egyik fél sem mondhatta fel a megállapodást. A legközelebbi módosításkor az 1901-es megállapodás maradt az etalon, de 1907- ben kimondták, hogy a szerződésszerűen átveendő kamatozó kincstárjegyek összege immár 35 millió koronára rúgjon, aminek már csak egynegyede kellett, hogy 3 havi lejáratúból álljon. A pénzügyminiszter egyúttal kötelezettséget vállalt arra is, hogy a megújított szerződést 1911-ig nem mondja fel. 1911-ben azután sor került a szerződés újabb 10 évre történő meghosszabbítására. Ezúttal a folyószámla-egyenleg maximumának meghatározása is megszűnt, a kincstárjegy-forgalom összetételét illetően már csak a mennyiség '/7-ének kellett 3 havi lejáratúból állnia, a folyamatban levő adóreformok ellensúlyozására viszont a bank mentesült az ezek után fizetendő tőkekamat- és járadékadó alól. További kötelezettségvállalást jelentett az állam részéről, hogy a PM a szerződés időtartamára immár 30 millió K betétet helyezett el a Hitelbanknál 1%-kal a jegybanki ráta alatt, kifejezetten a „hazai közgazdaság céljaira fordítandó”, legfeljebb azonban 1%-kal a mindenkori bankkamatláb felett nyújtandó olcsó hitelekre. Az eredetileg kizárólag a folyó bizományos ügyeletek lebonyolítására szolgált állambankári szerződések nemcsak időtartamukban hosszabbodtak meg, nemcsak a rövidlejáratú hitelek és betétek összege gyarapodott a korábbiak sokszorosára, hanem beruházási hitelezésre is kiterjedt, amennyiben a Hitelbank vállalta a fent említett 30 millió K értékben a kormány által kijelölendő helyi érdekű vasutak megépítését, majd 25 év elteltével a nevezett vasutak megváltását (államosítását) (10.). A szerződésmódosítás legfontosabb részének, a „m. kir. kormány hivatalos állami bankárjának legfontosabb hivatásának” azonban az „állami járadékok árfolyamának állandóvá tételét” tekintették. Ennek értelmében a Hitelbank „ha az állami címletekből áru mutatkozik a bel- vagy külföldi tőzsdéken azt a m. kir. Pénzügyminister részére felveszi, viszont ha pénz van rá, megfelelő mennyiséget a m. kir. Pénzügyminister részére értékesít.” Ehhez azonban további törvényes intézkedések is szükségessé váltak: így a biztosító társaságok, „díjtartalékuk egy részét”, a bankok és takarékpénztárak a saját vagyonnal nem fedezett takarékbetétek egy meghatározott részét kötelesek lennének állami járadékokba fektetni (11.). Ugyanakkor, hogy a PM a „szerződésbe foglalt feltételek pontos betartását” ellenőrizhesse, „a Hitelbank igazgatóságában 2 helyet reservál a PM két kiküldötte részére”(13.). Ezen tervezett feltételek egy része ugyan már nem mehetett át a gyakor
