Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről II. - Várostörténeti tanulmányok 11/2. (Budapest, 2009)
Társadalmi csoportok a középkori Budán - A budai német patriciátus társadalmi helyzete családi összeköttetései tükrében a 13. századtól a 15. század második feléig
A budai német patriciátus társadalmi helyzete... 481 dai polgár a Pilis megyei ítélőszék bírótársa, ugyanakkor, amikor az öccse, Péter vagy Pető képviseli már a családot a tanácsban.199 A budai patriciátus képe a 14. század első felében Megvizsgálva azoknak a családoknak leszármazását, rokoni kapcsolatait, vagyoni viszonyait és társadalmi helyzetét, amelyekből a legtöbb és leghosszabb ideig tanácstagságot betöltő személyeket lehet kimutatni, eléggé egyöntetű kép tárul elénk. A tanácstagi helyek többségét egy elég szűk réteg tölti be, olyan személyeket választanak legtöbbször, szinte élethossziglan esküdtekké, akik a rektori családokkal és egymással is szoros rokonságban állanak. Olykor apa és fiú, testvér és testvér, após és vő együtt ül a tanácsban. Míg vannak esküdtek, akik nem adják ki a kezükből a város vezetőségéhez való tartozás gyeplőjét, addig más esetben, főleg ahol a családban több felnőtt férfi található, mintegy a család tölti be a tanácstagi helyet, azaz ugyanazon családnak más és más tagja. Az így kialakult kép a valóságban bizonyára még az eddig ismertetett adatokból levontnál is élesebb, hiszen azoknak a tanácstagoknak egy része, akiknek csak keresztnevét ismerjük, vagy akiknek rokonsága ismeretlen, valószínűleg szintén ebbe az atyafiságba sorolható. Erre a rétegre a leginkább birtokos mivoltuk a jellemző. Ház-, szőlő- és malomtulajdonosok a város területén a „patriciátus” tagjai, de a legtöbbjük magyar jobbágyfalvak birtokosaként tagja a feudális uralkodó osztálynak, és vesz részt a parasztság kizsákmányolásában.200 Teljesen ugyanezt mutatják családi összeköttetéseik, valamint az általuk viselt ispáni, mesteri címek is. Mint a magyar feudális uralkodó osztály tagjai, a vezető budai polgárok gyakran veszik el feleségül nemesek leányait, illetve adják férjhez leányaikat nemesekhez. A középbirtokos, sőt egy-két esetben a bárókhoz tartozó családokkal való rokoni kapcsolat alapján szükségképpen magyarosodás vagy legalábbis a magyar szokások átvétele indult meg közöttük. Nem tarthatjuk véletlennek a három magyar szentnek tiszteletét, amelyek közül a László és Imre név használata száz év múlva majdnem biztosan magyar anyanyelvű személyt jelölt.201 Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el különösen éles érdekellentét a budai német és magyar vezető réteg között. Igaz, a tanácstagi helyek V5-a elvben a németek számára volt fenntartva, akik közül egyesek egyenes ágon, mások talán beházasodás útján az alapító polgárok leszármazottai voltak. Valószínűleg eredetileg nem a nemzetiség, hanem az alapítók rétegéhez való tartozás biztosította számukra a tanácstagságot. Az Egri család példája mutatja, hogy a német és a magyar vezető réteg között családi kapcsolatok keletkeztek, ami lehetővé tette magyar származású polgárok emelkedését a „németek” között is. Társadalmilag sem voltak a - különben valóban kisszámú - magyarok a németeknél alacsonyabb nívón. A nem elnémetesedő tagjai az Egrieknek vagy a Mikófiak azonos vagyoni és társadalmi szinten állottak német társaikkal. A magyar feudális családokkal való kapcsolat, a feudális birtok tulajdonjoga viszont a német patríciusok 199 Mikó fia Miklós 1314-ben tanú a Magdolna-templom (a magyarok plébániája) plébánosa által felvett végrendeletnél, MonStrig II. 693-694 p. Tanácstag 1318/19,1321/22 és 1322/23. (Ld. fenn, 118. és 189. j.) 1333-ban Pilis megyei bírótárs, AO III. 27-29. p. Lukács házát 1321-ben említik, AO I. 638-640. p. Esküdt 1345-ben, ld. fenn, 118. j. a tanácslistát. Péter vagy másként Pető 1329—30-tól 1342/43-ig valamennyi tanácslistán szerepel, ld. fenn, 118. j. a tanácslistákat. 200 Vö. SZÉKELY 1953. 392-399. p. 201 Vö. SZÉKELY 1970. 202-203. p. A 15-16. század fordulóján német eredetű személynél csak kivételképp fordul elő ez a név. Ilyen kivétel Edlasperger László, később bécsi városbíró, Kubinyi 1966. 257. p.
