Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
A város és népessége
Felekezetek, nyelvek, kultúrák: etnokulturális népességi minták Budapesten az 1870-es években A főváros népessége felekezeti összetételét tekintve az 1870-es években már lényegesen változatosabb képet mutat, mint fél évszázaddal korábban. Bár balkáni eredetű lakossága - a görögkeleti szerbek és macedónok, akik valamikor a pesti Belvárosban, illetve a budai Tabánban külön tömböt alkottak - nagyrészt elenyészett, megjelentek helyettük a különböző protestáns felekezetekhez tartozók, és jelentős mértékben emelkedett a zsidók száma és aránya is. A népesség döntő többsége - valamivel több mint kétharmada - azonban még mindig római katolikus, ötöde az izraelita felekezethez tartozott, a protestánsok (reformátusok és evangélikusok) pedig időszakunkban csak 6-6 százalékot tettek ki. A katolikusok kisebb-nagyobb mértékben mindenütt többséget alkottak, bár három kerületben - a Lipót-, Teréz- és Erzsébetvárosban -épp hogy meghaladták a lakosság felét. Ez főként arra vezethető vissza, hogy a zsidók több mint 70 százaléka ez utóbbi három kerületbe tömörült. Régi központjuk, Óbuda ekkorra már elvesztette jelentőségét. Miután megszűntek a rájuk vonatkozó betelepülési korlátozások, az ott élő zsidók jelentős része a 19. század első évtizedeiben Pestre költözött át. A zsidók, viszonylagos területi koncentrálódásuk ellenére - arányuk Óbuda mellett főként a Lipótvárosban (V. kerület), a Terézvárosban (VI. kerület) és az Erzsébetvárosban (VII. kerület) volt magas -, nem alkottak azonban gettójellegű városrészt, kisebb-nagyobb csoportjaik a többi kerületben is megtalálhatók voltak (3. térkép). A két protestáns felekezet hívei - különösen az evangélikusok - még elszórtabban helyezkednek el Budapest különböző városrészeiben, kerületi adataink sehol sem utalnak igazán jelentős gócpontjaik létrejövetelére. Adataink alapján mindazonáltal eléggé egyértelmű, hogy - ha az egyes felekezetek elhelyezkedésében a zsidókat kivéve nem túl erős is az egymástól való elkülönülés - az egyes vallási csoportok eltérő, az illető népesség bevándorlása során magával hozott és megtartott kulturális örökségéhez tartozó demográfiai modellekkel jellemezhetők. Mindez már a népmozgalmi adatokban világosan tetten érhető (12. táblázat). A születések arányát illetően a római katolikusok megelőzik ugyan a többi csoportot, a természetes népességnövekedés terén azonban igen alacsony halálozási mutatói révén az izraelita felekezet vezet: a zsidók éves szaporulata közel 20 ezrelék. A sorrendben második hely a reformátusoké (nem egészen 5 ezrelékes természetes szaporulat), a római katolikusok és evangélikusok pedig ebben az időszakban a természetes fogyás állapotában vannak. E különbségek mögött számos kedvező, illetve kedvezőtlen jelenség húzódik meg. A zsidók csecsemőhalandósága 20-50 százalékkal alacsonyabb, mint a többi felekezeté, házasságon kívüli születéseik aránya pedig mindössze harmada a keresztényekének, ami szintén az alacsonyabb halandóság irányába hat. Vagyis a zsidók esetében a többi felekezetet évtizedekkel megelőző népességi mutatókkal (alacsony születési arányszámmal és még alacsonyabb halálozással) rendelkező, modernizálódó népességet látunk, míg a római katolikus lakosság az 1870-es években még a hagyományos demográfiai rendszerre jellemző, igen magas születési és igen magas halálozási adatokkal írható le. A házasságon kívüli születéseket tekintve viszont a zsidók az urbánus népességekben gyakori magas arányokhoz képest inkább egy keményen szankcionált, szigorúbb erkölcsű csoport képét mutatják, 10 ezrelék körüli arányszámuk a kulturális különbségek ellenére a magyarországi falusi lakosság hasonlóan alacsony értékével mutat rokonságot. A magas természetes szaporulat miatt, illetve a sokkal alacsonyabb csecsemő- és gyermekhalandóság következtében a fiatalok (0-14 évesek) aránya a zsidók között 1880-ban eléri a
