Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)

A város és népessége

jét területi bontásban tekintjük át (2-4. táblázat), megállapíthatjuk, hogy a fővárost az 1870-es években nagyobbrészt az alacsony népsűrűség, a földszintes épületek és az egyszobás lakások jellemezték. A városon végigsétáló egykorú szemlélő számára azonban korántsem lehetett ilyen egyhangú, falusias Budapest képe - az egyes városrészek között igen nagyok voltak a különbségek. Budapest 10 kerülete az 1870-es években tulajdonképpen négy csoportba sorolható. A szélső értékeket a pesti Belváros (IV. kerület) és Kőbánya (X. kerület) mutatja. Előbbi a korabeli viszonyok szerint magas népsűrűségű, a nyugat-európai városokhoz hasonló képet mutató urbánus körzet. Üres telkei már nincsenek, szinte teljesen beépült, ezért népessége az átlagtól elmaradó mértékben növekszik. Házai gyakorlatilag kivétel nélkül jó minőségű, emeletes, cseréptetővel borított tégla- és kőépületek, a lakások jelentős része három- vagy több szobás. A nagyméretű lakásoknak köszönhető, hogy az egy szobára jutó lakosok száma (a laksűrűség) itt a legalacsonyabb, nem éri el a két főt. Kőbánya ezzel szemben túlnyomórészt szórtan épült házakból álló, falusias jellegű külváros, szinte kizárólag földszintes épületekkel. A kerület lakásainak háromnegyede egyszobás, negyedrészüknek konyhája sincs. Népességszámát tekintve messze elmarad a főváros többi kerületétől, ugyanakkor szembetűnő, hogy lakossága három és félszer gyorsabban növekszik a főváros átlagánál. Buda két régi városrészből összeszervezett kerülete (a Várat, Krisztinavárost és Tabánt magában foglaló I. kerület, valamint a Vízivárost és Országutat egyesítő II. kerület) képviseli a harmadik típust. E városrészek népessége lassan növekszik, népsűrűségük is viszonylag alacsony. A házak többnyire földszintesek, magasságuk szinte soha nem haladja meg a két-három szintet. Lakásaik szobaszámukat tekintve átlagosak, de mivel a bennük élők száma fővárosi viszonylatban itt a legalacsonyabb - alig több mint négy fő -, laksűrűségük is alacsony. Házaik, lakásaik nagyobbrészt régiek lehetnek, mivel az adatok alapján számottevő részük még vályogból épült, és zsindellyel vagy zsuptetővel fedett. Feltűnően magas közöttük a közös konyhájú lakások aránya, ami sajátos, Pesttől eltérő háztartás- és lakviszonyokra utal. A pesti Belvárost övező kerületek - a Terézváros (VI. kerület), Erzsébetváros (VII. kerület) és Ferencváros (IX.) - alkotj ák a negyedik típust. Ház- és lakásviszonyaik sok szempontból hasonlónak látszanak a budai kerületekéhez, de néhány ponton eltérnek. Először is a házak újabbak, korszerűbbek lehetnek - erre utal mind a földszintes házak alacsonyabb aránya, mind pedig a falak és tetők anyagának jobb minősége. Talán még lényegesebb azonban két további különbség: a sokkal nagyobb zsúfoltság (magasabb laksűrűség), és a sokkal dinamikusabb népességnövekedés. Az eddig nem említett kerületek átmenetet alkotnak a felsorolt típusok között. A El. kerület (Óbuda és Újlak) az itt használt mutatókat illetően közel áll Kőbányához, azonban Óbuda önálló mezővárosi létének, gazdálkodásának hagyományai és budapesti viszonylatban szerfelett alacsony népességnövekedése megkülönbözteti e városrészeket a rendkívül vegyes eredetű, tipikusan újonnan létrejött elővárosi jellegű Kőbányától. A pesti Lipótváros (V. kerület) ház- és lakásadatai sok tekintetben hasonlók a Belvároséhoz, de az egyelőre még jóval ritkábban lakott. Ezzel szemben a Józsefváros (VIII. kerület) népsűrűsége már erősen közelít a Belvároséhoz, de házainak és lakásainak jellemzői inkább a többi régi pesti külvárossal (Teréz-, Ferenc- és Erzsébetváros) mutatnak rokonságot. Az épületek mfrastruktúrája - vízvezeték- és csatornaellátottsága - nagyjából megfelel a fenti csoportosításnak (1. ábra). Óbudának és Kőbányának lényegében sem csatornarendszere, sem vízvezetéke nincs, az 1870-es években e téren itt még falusiasak a körülmények. A régi budai kerületek csatornákkal rendelkeznek ugyan, vízvezetékkel azonban szinte egyáltalán nem. Bár a budai vízvezetékek története egészen a középkorig vihető vissza, ez jobbára közkutakat