Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
tett, Jcézműves-háztartásciklushoz" kapcsolódik. Ez a típus elsősorban nukleáris családos háztartásokból áll, melyeken belül gyakori a mostohagyerekek és féltestvérek együttélése. A különböző modellekkel függ össze elsősorban a háztartásfők korstruktúrájának eltérése is. Ezért idősebb a patriarchális vezetést előnyben részesítő magyar háztartásfők többsége, és ezért fiatalabb a visszavonulást gyakorló Nagykovácsié. Dunabogdány kézművesei viszont jelen ismereteink szerint átmenetet képviselnek. Együttélésük gyakorisága a rokonokkal a magyarokéhoz hasonló, a háztartásfők és rokonok közötti viszony alapján nem következtemetünk egyértelműen sem a visszavonulás gyakorlatára, sem a patriarchális típusú együttélésre. Lehetséges, hogy itt valóban nagyobb súllyal érvényesül a korshriktűra hatása is - az 1747-es összeírásban szereplő kézművesek között jelentős arányban találunk olyanokat, akik az anyakönyvek és adójegyzékek tanúsága szerint a németek 1723-1725 közötti betelepülésekor érkeztek huszonéves fiatalként. Egy biztos: az együttélési minták különbözőségei egyértelműen emokulturális meghatározottságúnak tűnnek. Az iparágak szerinti háztartástípus-megoszlás nem mutat különbségeket (22. táblázat). A munkaszervezet problémakörében két kérdést érdemes részletesebben megvizsgálnunk: az idegen munkaerő - a „legények" - alkalmazását és a munkaszervezet nagyságát (23. táblázat). De mindkét esetben csak a férfiakat vizsgáljuk, mivel a településeinken található kézművesmesterségek egyértelműen férfitevékenységek voltak.32 Forrásaink szerint segéderőt jelentősebb mértékben csak a dunabogdányi kézművesek foglalkoztatnak, ahol is átlagosan minden harmadik kézműves-háztartásra esik egy szolga vagy legény, míg a magyarok közt és Nagykovácsiban csak minden kilencedikre-tizenegyedikre. Bár adataink kicsinyek, valószínűnek látszik, hogy a segéderő foglalkoztatása nem függ össze direkt módon a háztartás szerkezetével, vagyis nem elsősorban az emokulturális sajátosságokra, illetve a háztartás életciklusára vezethető vissza. Nem utalnak erre a segéderők háztartástípusok szerint bontott adatai sem (24. táblázat). A szolga vagy legény inkább az iparűzéshez, a műhelybeli tevékenységekhez kapcsolódik, nem a mezőgazdasághoz, mint a parasztgazdaságok esetében, így nem elsősorban a családi munkaszervezetnek az életciklus egy-egy fokán bekövetkezett hiányait hivatott kielégíteni. Ha a segéderőtartást iparáganként, illetve mesterségenként vizsgáljuk (25. táblázat), akkor a vasipari (kovács), építőipari (kőműves) és élelmiszeripari (mészáros, pék, molnár) mesterek mellett találunk a legrendszeresebben szolgát vagy legényt - ezek azok a foglalkozások, ahol a technológiából következően rendszeresen szükség lehet két személy együttes munkájára. A ruházati iparban dolgozók közül csak a dunabogdányi mestereknek van gyakorta segéderejük, ők azok, akik korábban levont következtetéseink szerint a hagyományos kézművességet képviselik a parasztipar és kézművesség szimbiózisára épülő magyar iparstruktúra, illetve Nagykovácsi bedolgozó háziipari típusú ruházati iparával szemben. A teljes munkaszervezetet vizsgálva (26. táblázat) azt tapasztaljuk, hogy míg Dunabogdány és a magyar falvak esetében csak a kézműves-háztartások 40-50 százalékában található egyetlen átlagos felnőtt férfi, a többiben kettő-három, néha négy is él - az egy háztartásra eső 32 Kivétel ez alól a takácsok számára való fonás, de ez minden valószínűség szerint házi keretek között maradt. Ezt az állításunkat arra a közvetett bizonyságra alapozhatjuk, hogy az 1700-1800 közötti, területünkre vonatkozó forrásanyag több száz iparosbejegyzése között „fonónő" említésére egyetlen esetben sem bukkantunk, sem az anyakönyvekben, sem az adó- és népesség-összeírásokban, holott e többtucatnyi takács létezése, működése nélkülük elképzelhetetlen volt.