Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
mellett gyakoromatták, s a hatóságok ügyeltek a szeszfőzők nyilvántartására. A jobbágyok szeszfőző üstjei több-kevesebb hiánnyal nemcsak a földesúri, hanem az állami adójegyzékekbe is bekerültek, így számszerűleg megragadható a Szentendrei-szigeten, illetve a szerbek lakta településeken űzött számottevő szeszfözőipar. E csoportba sorolhatjuk végül a jelentős számú cigánykovácsot, adataikat az 1768-as cigányösszeírás őrizte meg számunkra.4 A bedolgozók előfordulása a 18. század közepén még ritka, s ha van is ilyen, nem különböztethető meg a forrásokban a bériparosoktól, illetve a tulajdonképpeni kézművesektől. Mivel utóbbiak iparukat főfoglalkozásban űzik, teljes munkaidejükre szükségük van - ami persze nem j elenti azt, hogy teljes munkaerejüket ipari tevékenységük köti le - ezért robotjukat pénzben kénytelenek megváltani. Létezésüket tehát a földesúri adójegyzékek, számadások pontosan rögzítik, ellentétben az állami adóösszeírásokéval. Ez utóbbiak csak azok iparos voltát jelzik, akik mesterségüket olyan szinten és olyan mértékben űzik, hogy utána külön adófizetésre is kötelezettek. A községi és uradalmi alkalmazottak tevékenysége viszont intenzitástól függetlenül nem esik állami adókötelezettség alá, legfeljebb csak állataik, terményük egy része. Természetesen ez a hat csoport inkább ideáltípus, a gyakorlatban nem könnyű egy-egy személy foglalkozási kategorizálását elvégezni. A szeszfőzők egy része egyúttal kocsmáros, kereskedő, néha mészáros vagy chirurgus, a mészáros időközönként kocsmáros vagy kereskedő is, a kovács pedig esetenként szénégető. Előfordul, hogy az adott forrásban az illető egyik foglalkozását jelölik meg, az ugyanabból az időpontból származó másik összeírásban pedig a másikat, s csak a név és társadalmi státus összevetéséből valószínűsíthető, hogy a két foglalkozás űzője egy és ugyanazon személy. De egy-egy ember élete során is változtathatja foglalkozását, különösen egy olyan korszakban, ahol a tevékenységek számottevő része még kevéssé differenciálódott. (Egy-egy korabeli bútordarabról például sokszor csak egyedi elemzéssel lehet eldönteni, hogy a házigazda saját műve, faragóspecialista, ács vagy asztalos készítette-e.) Elkövetkezendő adataink tehát, amelyekkel számításainkat végeztük, jelentős véletlen hibákat hordozhatnak magukban, melyek teljes kiküszöbölésére nincs mód. Az egységesítés érdekében mindössze azt tehettük meg, hogy ha egy iparosra vonatkozóan több forrás eltérő szakmákat nevezett meg, akkor az állami adóösszeírás adatát vettük alapul, egy személy több foglalkozása közül pedig mindig az iparit tekintettük mérvadónak. 2. A gyakorlatban adataink a következő képet mutatják: 1770 körül a 14 vizsgált faluban 343 iparos írásos nyomát leltük fel, melyet a mész- és szénégetők becsült számával 370-re egészímetünk ki. Az 1770 őszén készült állami adóösszeírás viszont ugyanezen a területen csak 70 iparost jegyzett fel, ami a ténylegesen iparral foglalkozóknak mindössze 19 százaléka. További 34 főt (10 százalék) találtunk a taxas jegyzékekben, 21 főt (6 százalék) pedig a cigányok és török alattvalók (görögök) összeírásában. Az iparral foglalkozók kétharmada tehát csak a földesúri összeírásokból volt kiemelhető, bár foglalkozásuk megjelölése nélkül közülük sokan szerepeltek az állami adóösszeírásokban is.5 Négy alaposabban megvizsgálható falu adataiból azonban az tűnt ki, hogy az iparral foglalkozók PMLCCI. 39.1768. A fontosabb forrásanyag, amelyből iparosadatainkat merítettük, a következő: a) földesúri összeírások: MOL Kamarai It. E 41 1770 NO 470; MOL P 1744. Wattay cs. lt 25 cs. 26. tétel 1772.; MOL P 1291. Eszterházy cs. It. ffl C 62. cs. 1773.
