Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
ban Bécs az első. Joseph Ehmer, illetve Michael John kutatási eredményei alapján úgy tűnik,102 hogy a két város fejlődési iránya hasonló - sőt azt is mondhatjuk, hogy sok tekintetben közelebb vannak egymáshoz, mint Budapest és a többi magyarországi város -, de a kettő között körülbelül húszéves csúszás van. Budapest lakáshelyzetének vonatkozó mutatói csak 1930-1941 között közelítik meg Bécs idézett 1910. évi, kedvezőbbnek mondható értékeit. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk tehát, hogy adatbázisunk vizsgálata során a magyarországi társadalom befejezetlen polgárosodásának újabb jegyeivel találkozhattunk. Míg vidéken a tradicionális családi-társadalmi viszonyok számos eleme csak kevéssé módosult, és a sok tekintetben felszínesen kapitalizálódott hagyományos gazdálkodással párhuzamosan még a két világháború között is tovább élt, addig az egyetlen igazán urbanizálódott település, Budapest viszonyai sem teljesen feleltek meg a polgári társadalom társadalomtörténészek által felrajzolt ideáltípusának. Bár a gyors népességfejlődés Budapestet az első világháború időszakára metropolisszá növelte, a hagyományos emokulturális különbségek elhalványultak, a hagyományos társadalmi topográfia és társadalomszerkezet átalakult, az infrastruktúra jelentős mértékben modernizálódott, a polgári családi háztartás, a polgári intimitás, az individualizmus materiális keretei mégsem alakultak ki teljesen, a háztartások és egyének megfelelő szintű elkülönülése, a háztartási tevékenységek, az életmód modernizálódása csak részlegesen következett be. Hiába vándoroltak vidéki tömegek Budapestre, hiába szakadtak ki a hagyományos közösségi kontroll keretei közül, többségük csak egy villannyal és vezetékes ivóvízzel ellátott törpelakáshoz jutott, nem a polgári jóléthez. Olyan urbanizálódás következett be, amely nem volt ugyan azonos a harmadik világ nagyvárosainak peremén kialakult „bódévárosokkal", de messze állt a nyugat-európai és észak-amerikai családi sorházas telepek, a 2-3 szobás lakásokat tartalmazó munkáslakónegyedek világától is. Más megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy voltak csoportok és rétegek, amelyek megfeleltek a fentebb említett „polgári család" ideáltípusának (ez volt a kisebbség), mások ennek csak bizonyos elemeivel rendelkeztek, a főváros népességének számottevő része pedig ezen a körön - vagy ha tetszik: családformán - kívül maradt. Bár a fentebb leírtak nem adnak minden szempontból pozitív képet Budapest családjainak 19-20. századi helyzetéről, hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy a vázolt jellemzők nem végzetszerűen statikusak, hanem fokozatosan javulónak mondhatók. A vizsgált időszak folyamán a háztartásokban élő idegen „elemek" aránya több-kevesebb folyamatossággal csökkent, a háztartások szerkezete egyszerűsödött, a lakásukat egymással megosztó háztartások száma és aránya mérséklődött. Maguk a lakások is modernizálódtak, valamelyest nagyságuk is növekedett. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy mind a háztartások lassan növekvő arányú részének szerkezete, mind lakviszonyaik, s vélhetőleg általában a társadalmi normák is az individualizálódás, az egyedül élő családi háztartás, a sokat emlegetett polgári család irányába tolódtak el. Talán az eddig élő képtől az adataink alapján megrajzolható annyiban különbözik, hogy szerintünk ez a folyamat később indult, és kevésbé messze jutott el a 20. század első felében, mint ahogy azt eddig általában feltételeztük. Vagy ha a budapesti társadalmat rétegekre, illetve topográfiai bontásban nézzük: a fővárosnak csak viszonylag szűk, belvárosi övezetei, a lakosság-100 EHMER 1980.; EHMER 1987.; EHMER 1991. 101 JOHN 1982.; JOHN 1990. 102 EHMER 1980.; EHMER 1987.; EHMER 1991.; JOHN 1982.; JOHN 1990.
