Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
lakásépítkezésre, valamint az élénkülő gazdasági konjunktúra közepette újabb bevándorlási hullám által generált lakásszűkére vezethető vissza.94 Vagyis a népességnövekedés, valamint a gazdasági (és ezzel összefüggésben a lakásépítési) konjunktúrák váltakozása időközönként „kitermelt" egyrészt egy hirtelen jelentkező, lakhatást kereső csoportot, másrészt egy olyan alacsony fizetőképességű réteget, amely kiegészülve az általában minden társadalomban megtalálható, egyébként is hátrányos helyzetű szegény elemekkel, nem mindig volt képes az önálló lakás költségeit fedezni. Az időközönkénti lakásszűke, vagy ahogy azt az egykorú publicisztika előszeretettel nevezte, a „lakásnyomor" azonban a 19. század folyamán nem pusztán az albérlők számában, hanem az albérlő-háztartások arányának növekedésében (35. táblázat) és sajátos társadalmi szerkezetében is tükröződött. Azt pontosan nem tudjuk, hogy társadalmi összetételét tekintve kikből állt az albérlők és albérlőt tartó háztartások népes csoportja a 19. század közepén, de Kőrösy József leírása szerint,95 a szobaszámadatok alapján (miszerint az albérlőtartás az egyszobás lakásokban a legmagasabb) valószínűsíthető, hogy a két háború közötti időszak precízebb adataihoz hasonlóan mindkét csoport tagjai ekkor is a szegényebb rétegekből kerülhettek ki. A magasabb társadalmi státusúak között viszonylag alacsony az albérlőtartó háztartások aránya, vagy ha mégis tartottak albérlőt - mint a magántisztviselők egy rétege -, akkor rendszerint nagyobb lakásokban éltek. Az iparosoknál és a kereskedőknél lakó albérlők jelentős hányada viszont minden valószínűség szerint a műhelyekben, üzletekben lakó szolgálók, segédek, tanoncok soraiból került ki. Ellenben a magántisztviselők 14, az altisztek 13, a munkások és az „egyéb" kategória (mely többnyire napszámosokat, lakáskiadásból élő özvegyasszonyokat és egyéb fizikai segédszemélyzetet foglalt magában) 28-29 százalékos albérlőtartási arányai (36. táblázat) már társadalmilag sokkal nehezebben értelmezhetők egységes csoportként. E rétegek döntő többsége -80-90 százaléka - egyszobás lakásokban lakott (kivéve a tisztviselőket), így az al- és ágybérlők vagy a konyhát foglalták el, vagy a főbérlő költözött ki a konyhába, netán közösen lakták az egyetlen szobát. Ily módon nem egy esetben mai szemmel nézve elképesztően zsúfolt lakviszonyokat (és valószínűleg igen sajátos, a korszak polgári ideáljától messze eső életmódot) alakítottak ki. Ugyancsak elsősorban e rétegek körében találjuk azokat a már-már tömegszállásnak tekinthető lakásokat, illetve albérlőtartó „vállalkozásokat", ahol 3-5 vagy még több albérlő élt együtt egy lakásban.96 Ha az albérlőtartás társadalmi struktúrájának változása kevéssé követhető is nyomon, az biztos, hogy az általunk vizsgált időszakban megváltozott az albérlőtartás topográfiája. 1870-ben Pesten az albérlőtartás a kültelkeken és a Nagykörúton kívüli, sűrűn lakott városnegyedekben volt a legmagasabb, a legalacsonyabb pedig a Belvárosban. Ezzel szemben a két világháború között a legkevesebb albérlőt a külterületi lakásokban találjuk, míg a körúton belüli belvárosi övezet albérlőinek száma és aránya ekkorra elérte a körúton kívüli, sűrűn beépített övezetét, a korábbi első helyen álló albérlőtartó területét (37. táblázat). Bár a budai oldalon az albérlőtartás általában lényegesen alacsonyabb volt, a tendencia itt is hasonló: a külterületeken 94 L. Szendy Károly budapesti polgármester felterjesztését a belügyminiszterhez a lakásínség növekedéséről. SZEKERES 1972. III. 512-515. p. 95 KÖRÖS Y 1893. 96 LAKY 1929.1935-ben például az albérlős lakások harmada egyszobás volt, ahol az esetek 17 százalékában az albérlők a mellékhelyiséget bérelték ki, 83 százalékban azonban a főbérlő húzódott ki a konyhába L. NOVAK 1939. 124-126. p. Vö. még KŐRÖSY 1893. és BRÓD 1908. leírásaival a túlzsúfolt lakásokról.
