Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
vei a Budapesten élő tisztviselők között az 50 év felettiek aránya lényegesen alacsonyabb volt annál, núnt amilyen a Belvárosra nézve általában kimutatható. Nem ugyanazokról a rétegekről van tehát szó. A Belváros felé törekedők valószínűleg inkább az önálló iparosok és kereskedők soraiból kerülhettek ki, akik számára ez foglalkozásuk miatt hasznos lehetett. Másrészt az sem kizárt, hogy a két mozgás időben sem esett teljes egészében egybe. Lehetséges ugyanis, hogy a fentebbi, a háztartásfők korcsoportjait övezetenként mutató statisztikák egy korábbi városon belüli vándorlási folyamat eredményét mutatják, de mivel több időmetszetünk nincs, a változások trendjét sem előre, sem visszafelé nem tudjuk pontosan nyomon követni. Az albérlők Mielőtt a háztartásokra vonatkozó megállapításainkat röviden összefoglalnák, ki kell temünk még egy sajátos, már eddig is többször említett háztartástípusra, az albérlőkére. Bár, mint azt korábban jeleztük, eredetük talán egészen az iparosítás előtti világ zselléreiig vezethető vissza, modem változatuk és tömeges megjelenésük tipikusan nagyvárosi jelenség. Jól mutatja ezt, hogy Budapesten kívül, Magyarország többi városában minimális volt az arányuk, a falvakról nem is beszélve. Tömeges feltűnésük a fővárosban elsősorban arra vezethető vissza, hogy a gazdasági konjunktúrák idején megszaporodó bevándorlók részben a lakáshiány, részben gyenge fizetőképességük miatt nem tudtak számottevő mértékben saját lakást bérelni vagy építeni. De a helybeli születésűek között is gyakorta előfordult életciklus-jelenségként, hogy átmenetileg néhány évig albérletben éltek. Az önállósulás, a szülői háztartásból való kiválás, illetőleg a házasságkötés között sok fiatal - elsősorban férfiak - önálló lakás bérlése helyett az annál lényegesen olcsóbb, gazdaságosabb albérletet választotta.91 Ha az albérlőkre vonatkozó statisztikai adatokat nézzük (34. táblázat), azt látjuk, hogy 1870-ből származó első pesti adataink szerint a háztartásoknak több mint 40 százalékában élt al- vagy ágybérlő. Bár az albérlőtartás gyakorisága az idők folyamán csökken, a két világháború között még mindig viszonylag magas, 23 százalékot némileg meghaladó az albérlőtartók aránya. Az albérlő-háztartások sajátos demográfiai és családszerkezete miatt92 népességük azonban a fenti aránynál jóval kisebb volt: az össznépességnek kezdetben 20 százalékát alkották, majd 1900-ra ennek 12 százalékára csökkentek. Az albérlőnépesség 1870 körüli magas aránya valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az 1840-1850-es évektől felgyorsult bevándorlás ütemét a 19. század közepétől a budapesti lakásépítés jó darabig nem tudta követni. Az újonnan érkezők jelentős hányadának egy ideig nem jutott saját lakás, részben a kiadandó önálló lakások szűkös száma, részben a hiányból következő igen magas, fizetőképességüket meghaladó mértékű lakbérek miatt.93 A lakásépítkezések fellendülése és a bevándorlás ütemének hanyatlása a századforduló környékére valamelyest javított az albérleti arányokon - ugyanis, bár nőtt az albérlők abszolút száma, arányuk az össznépességen belül csökkenésnek indult -, majd az első világháború abszolút számuk növekedését is megállította. 1930-ban már csak a népesség 8 százalékát alkották. Az ekkor megforduló trend ismét a 19. század második felében is ható tényezőkre, a lassú 91 LAKY 1929. 92 Az 1890. évi adatok szerint az albérlő-háztartások átlagos nagysága 1,26, az ágybérlőké 1,11. Bár ezen értékek 1930-ra csekély mértékben emelkedtek, e háztartások nagysága és összetétele egyértelműen jelzi azt, hogy túlnyomó részben magányos személyekről van szó (FARAGÓ 1991). 93 Lakóházépítkezés 1941.; SzÁDECZKY-KARDOS 1933.; THTRRING G. 1900.
