Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
szőrös lehetett a különbség az egyes egyének és csoportok között akkor is, ha egyébként azonos termékenységi modellt követtek.89 1930. évi adataink (32. táblázat) azt mutatják, hogy a háztartások vezetése - részben a tényleges hagyományok, részben a lehetőség szerint a férfit háztartásfőként-bérlőként megjelölő statisztikai gyakorlat miatt - többségében a férfiak kezében volt. Komolyabb arányban női háztartásfőt csak a piaci és utcai árusok, a nyugdíjasok és az egyéb kategóriába tartozók (vélhetőleg elsősorban napszámosok) körében találunk, de ezek többsége valószínűleg csonka családban élö özvegyasszony volt. Két további eltérő csoport is kirajzolható: az önálló iparosok és altisztek háztartásfői között feltűnően magasnak tűnik a házasok és a férfiak aránya, míg a tisztviselők és értelmiségiek között a többi társadalmi réteget messze meghaladó számú nem házast találunk. Ha mindezt összevetjük a koradatokkal (33. táblázat), amelyek szerint egyes rétegekben - munkások, altisztek kereskedelmi alkalmazottak és magántisztviselők - feltűnően magas a 30 év alatti korcsoportba tartozó háztartásfők aránya, akkor sajátos, rétegspecifikus életciklusok körvonalai rajzolhatok meg a házasodás és háztartásfővé válás függvényében. Eszerint a 20. század első felének tisztviselői pályaíve -mint azt a nem házasok viszonylag magas aránya mutatja - nem feltétlenül igényelte már a kezdetén a családi háztartás létrehozását, és - mint azt egyéb forrásokból tudjuk - a nyugdíjrendszer révén ugyanakkor módot nyújtott 60 éves kor körül az anyagilag biztosított visszavonulásra is a munkából. Az altisztség adatainkból kitűnően szintén korhoz - elsősorban a fiatal, illetve középkorú generációkhoz - és a nem házas állapothoz kötődött, és többnyire szintén nyugdíjra jogosító foglalkozás volt. A munkásokra és a kereskedelmi alkalmazottakra szintén a korai pályakezdés, a korán keresővé és korán háztartásfővé válás volt a jellemző, de több közöttük a nő és az özvegyember. Az önálló iparosok és kereskedők körében viszont feltűnően alacsony a fiatal, illetve női háztartásfők aránya. Vagyis a nyugdíjhoz nem jutó társadalmi rétegek idősebb korukban is dolgozni voltak kénytelenek. Egy részük az idő előrehaladtával önálló egzisztenciát tudott teremtem magának (kisiparos, kiskereskedő, piaci árus lett), a kevésbé szerencsések viszont megrekedtek a munkás-segédszemélyzet kategóriában, ahonnan kiválni -vagyis a munkából visszavonulni - csak abban az esetben tudtak, ha családjuk, leszármazottaik képesnek és hajlandónak mutatkoztak eltartásukra. A koradatokat másképp, például topográfiailag rendezve olyan összefüggés is érzékelhető, hogy az életciklus esetenként sajátos földrajzi mobilitással is járhatott. Adataink szerint (33. táblázat) ugyanis a külterületeken lényegesen magasabb a 30 év alatti, míg a belterületeken - különösen a pesti belváros körúton belül fekvő részén - az 50 évesnél idősebb háztartásfők aránya. Ez ebben az időszakban még nem elsősorban a belterület demográfiai elöregedését j elenti, inkább arra utal, hogy az egyrészt magasabb státusú (és ezzel párhuzamosan rendszerint középkorú vagy idősebb) háztartásfőket magasabb arányban tartalmazó társadalmi rétegek inkább a belterületeken találhatók, másrészt valószínű, hogy létezett az egzisztenciájukat megteremtett háztartásfők belváros felé irányuló mozgása is. Úgy tűnik, mintha ez ellentmondana azoknak a megállapításoknak, amelyeket a magasabb státusúak két világháború között megindult, zöldövezetbe irányuló kitelepedéséről tettünk. Az ellentét azonban csak látszólagos, mi-89 A több éve házasságban élők gyermekeinek száma nyilvánvalóan magasabb, mint az új házasoké. Ezzel szemben az 50 év feletti háztartásfők gyermekei már részben vagy teljesen valószínűleg kiléptek a szülői otthonból, így a statisztika itt kevés gyermeket, vagy éppenséggel gyermekek nélkül élő családot tudott csak regisztrálni. 90 A 20. század közepéig a nyugdíjra jogosultak többsége állami alkalmazott és/vagy valamilyen szellemi foglalkozású volt (tisztviselők, tanárok, katonatisztek, illetve magánjogon ügyvédek, színészek, hírlapírók, az állami posta és a MÁV alkalmazottai), továbbá a bányászok.
