Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
ban laktak a magasabb státusú és vagyonosabb iparosok, kereskedők, tisztviselők, míg a külvárosok domináns lakónépességét a munkásság és az „altiszt" kategóriába tartozók alkották. Éppen ezért, ha a lakások méretére és fekvésére vonatkozó mutatókat nem topográfiai rendben, hanem társadalmi rétegekre bontva elemezzük, akkor ugyancsak szembetűnő különbségeket találunk (2. ábra). Míg a munkások és altisztek jellegzetes lakástípusa az egyszobás udvari lakás volt, addig az önálló kereskedők és a különböző tisztviselő rétegek körülbelül 40-40 százaléka 2, illetve 3 vagy annál több szobás lakásokban lakott, melyek többsége méretéből és alaprajzából következően nem tartozott az udvari lakások kategóriájába. Az önálló iparosok lakásai e két lakásnagyság-csoport között helyezkedtek el, valószínűleg összefüggésben azzal a ténnyel, hogy e réteg sem vagyonilag, sem életmódjában, sem háztartásszerkezetében nem volt homogén. Ténylegesen a budapesti társadalom lakásviszonyai - a lakások mérete, funkcionális szerkezete, infrastrukturális ellátottsága és a mindezekkel összefüggő életmódbeli jellemzők szempontjából 1930 körül lényegében három nagyobb csoportra szakadt (14-15. táblázat). A számban legnagyobb réteget kitevő munkások lakásai funkcionálisan kevéssé tagolódtak (a szoba-konyhás lakás két-három helyiségében ez természetes), infrastrukturális ellátottságuk alacsony színvonalú volt, a főzéshez és a fűtéshez a hagyományos, 19. századi módszereket alkalmazták, sőt közel 40 százalékuk még a petróleum-, illetve gyertyavilágítással sem tudott szakítani.55 Ezzel szemben a tisztviselő- és kereskedő-háztartások 2-3 vagy még több szobás lakásai 80 százalékban az összes szükséges mellékhelyiséggel rendelkeztek. E háztartások kétharmada már gázzal vagy villannyal főzött, és ugyanilyen arányban lakásában a vaskályhát felváltotta a központi fűtés vagy - az esetek jelentős százalékában a cseléd által fűtött - cserépkályha.56 E tekintetben a kisiparosok és az altisztek átmenetet jelentettek a két előbbi csoport között. Az altisztek lakásainak színvonala a munkásokéhoz állt közel, bár némileg jobb infrastruklúrával rendelkeztek. Sok volt ugyanis közöttük az olyan háztartás, amely korszerűbb épületben (bérházban) levő szolgálati lakásban élt (többnyire mint házmester). Adataink alapján azonban megállapítható, hogy életvitelük (gondolunk itt elsősorban a főzés, a fűtés és a világítás módjára) majdnem azonos volt a munkásokéval. A kisiparosok lakásviszonyai közelebb álltak a kereskedő-tisztviselő rétegekéhez, de egyes mutatóik rosszabbak voltak. Ez vélhetőleg azzal magyarázható, hogy egyrészt gazdasági okokból lényegesen többen laktak külvárosi vásárlóik között, másrészt hagyományos kézművesek és modem kisvállalkozók, szegények és módosabbak egyaránt megtalálhatók voltak körükben. Ez a változatosság nyilvánvalóan életmódjukban és lakásviszonyaikban is tükröződött. 55 A századforduló viszonyaihoz képest - ha a betegsegélyező munkáslakás-felvételét reprezentatívnak tekintjük (BRÓD 1908.) - a munkáslakások színvonalának fejlődése elsősorban a villany- és vízvezetékkel való ellátás terén mutatkozott meg. Maguk a lakások méretei és az ezzel szorosan összefüggő differenciálatlanság, illetőleg a szokásokkal-életmóddal összefüggő háztartási technikák viszonylag kevésbé változtak. (L. erre vonatkozólag GYÁNI 1992.) 56 Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy a régebben épült, nagyobb lakások konyhasarkában továbbra is ott maradt a takaréktűzhely, a használt statisztikai felmérések azonban a változások felmérésére összpontosítottak.
