Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
a legtöbb budai városnegyedben viszonylag nagyszámú, több családot/háztartást tartalmazó, városias jellegű házzal találkozhatunk a 18-19. század fordulóján, a kimondottan soklakásos bérházak száma azonban még valószínűleg kevés lehetett - talán a Felső-Víziváros jelent ez alól kivételt.29 (A Tabánnal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a házak egy része nem is egyszerűen családi ház, hanem annál is kisebb, egyszerűbb, kunyhószerű építmény volt.) Különleges helyzetet képvisel a laksűrűségében a Vár. Bár adataink szerint az egy házban lakó famíliák száma a budai városnegyedek közül itt a legalacsonyabb, az egy házra eső népességet tekintve azonban a Vár messze maga mögött hagyja a többit. 17 fős átlagos létszámuk egyértelműen azt mutatja, hogy a Várban tömegével találhatók az elit nagy létszámú szolgát/személyzetet magában foglaló speciális háztartásai, melyek nem családi házakban, hanem esetenként kisebb palotákban helyezkednek el. Alighanem összehasonlíthatatlanok a többi városnegyed népességével, beleértve ebbe a szomszédos Pest városát is. Világosan mutatja ezt az átlagos háztartásnagyság adata. Ha az egyházi névtár adatainak segítségével készült reálisabb számítást vesszük alapul (19. táblázat, 5. ábra), akkor azt látjuk, hogy a Várnegyedet kivéve minden budai városrész átlagos háztartásnagysága valahol 4 fő körül mozog. Egy esetben - a Vízivárosban - találunk ettől felfelé eltérést (4,98 fő/háztartás). Újlakon pedig jelentősen kisebb átlagértéket (3,24 fő/háztartás). Előbbi esetében feltételeznünk kell, hogy ez az a városrész, ahol a legnagyobb számú a háztartásokban élő nem családtagok (szolgák, kézműveslegények és -inasok, esetleg egyéb lakók) aránya - ezt egyébként a foglalkozási összetételre vonatkozó adatok is valószínűsítik -, míg Újlakkal kapcsolatban az anyakönyvi adatokból tudjuk, hogy a 18. század végén itt az átlagot messze meghaladó mértékben fordulhattak elő özvegyek és csonka családok.30 Ami a férfinépesség egyes városrészekre eső kormegoszlását illeti (20. táblázat), Buda lakossága három csoportra osztható. A Krisztinaváros, Tabán, a Felső- és Alsó-Víziváros az átlagot képviseli, Országúton és Újlakon az átlagosnál magasabb a fiatalok aránya, míg a Vár esetében ismét sajátos szerkezettel találkozunk. Utóbbi városnegyedben az átlagosnál alacsonyabb a 17 év alattiak, és igen kicsi a 40 év felettiek aránya. Ez a torz korszerkezet összhangban látszik állni a háztartásszerkezetre vonatkozó feltételezésekkel - tudniillik ez az a városnegyed, ahol az itt élők jelentős része nem hagyományos szülő-gyermek kapcsolaton alapuló háztartásokban él, hanem kiemelkedő lehet közöttük a munkaképes korú, egymással nem rokoni, hanem szerződéses kapcsolatban álló, egyéneket tömörítő famíliák száma és aránya. A társadalom- és foglalkozásszerkezet városnegyedenkénti különbségeit talán az adóösszeírások ábrázolják a legszemléletesebben (21. táblázat). Az 1777. évi adóösszeírás Nagy Lajos-i elemzése31 jól mutatja, hogy az elit lakóhelye elsősorban a Vár - és tegyük hozzá, hogy egy részük minden bizonnyal még hiányzik is az adóösszeírásból -, míg a tisztviselők és értelmiségiek a Vár mellett a Vízivárosban találhatók meg jelentősebb számban. A vendéglősök -és ebből következőleg a fogadók, vendéglők, korcsmák - a Várban, továbbá a Vízivárosban, valamint (nyilván szerényebb vállalkozásokat működtetve) a Tabánban íródtak össze.32 A fuvarosok és kereskedők többsége elsősorban vízivárosi, bár kereskedők nagy számban élnek a 29 Budán az egy házra eső háztartások száma 1787-ben 2,02, Pest hasonló mutatója pedig 2,49, de a Terézvárosé már 2,71. 30 FARAGÓ: Házasságkötés és társadalom, i. m. 31 NAGY LAJOS 1975. 32 Reisz T. Csaba adatai szerint 1802-ben a budai Vár hírneves Fortuna és Vörös Sün nevezetű fogadói mellett a Vízivárosban 9, a Tabánban 7 fogadó működött, míg az Országút városrészben mindössze 2, Újlakon pedig egyetlen ilyen vállalkozás található (REISZ T. 1995.).
