Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
balkáni eredetű népesség elkülönült lakóhelyének számító Tabánban is. A kézművesek fele ismét a Vízivárosban lakik, bár talán a Krisztinaváros kivételével mindenütt szép számban előfordulnak. Az egymástól sokszor elég nehezen megkülönböztethető szőlőbirtokosok-kapások-napszámosok főként a budai külvárosokban, valamint a Krisztinavárosban laknak. A Tabánban és a Vízivárosban mindezen túlmenően nagyobb létszámban található számos egyértelműen meg nem határozható társadalmi állású elem („özvegyek", „foglalkozásnélküliek", „polgárok") annakjeiéül, hogy még van előttünk némi olyan feladat, amely csak az adóösszeírások részletes összehasonlító, név szerinti elemzésével lesz megoldható. A nem nemesek összeírásának foglalkozás- és társadalomszerkezeti adatait az egyes városnegyedekre vonatkozóan ismét csak a rend kedvéért közöljük (22. táblázat), véleményünk szerint részletes név szerinti elemzés nélkül - melyre vonatkozóan a Bácskai Vera vezette munkaközösség a Vízivárosra vonatkozóan példát mutatott33 - nem sokat mondanak. Az ezen összeírás által használt „polgárok", „zsellérek" és „nemesek szolgái" kategóriák, úgy tűnik, egy Buda típusú nagyvárosban - ellentétben a jobbágyfalvakkal - szinte semmire sem használhatók. Talán két eset, két rovat tekinthető ez alól kivételnek. Egyrészt a tisztviselő-honoratior rovat mutat valóban reálisnak tetsző városrészenkénti különbségeket - mdniillik a Várban, valamint az Alsó- és Felső-Vízivárosban számottevő, a többi városnegyedben viszont elhanyagolható e rétegek súlya - másrészt a 18. év feletti „fiú" státusban levő népességé.34 Látható, hogy ilyenek a Vár már említett speciáüs háztartásaiban nincsenek, a főként iparral-kereskedelemmel foglalkozó Vízivárosban is elég ritkák, ellenben a szőlővel-mezőgazdasággal inkább foglalkozó külvárosokban viszonylag nagyobb számban találhatók. Vagyis ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a budai külvárosok háztartás- és társadalomszerkezete sok tekintetben falusias jellemvonásokat mutat.35 A Krisztinaváros háztartásaiban élő, 9,4 százaléknyi 18 év feletti fiút mutató adat gyanúsnak tűnik, nem elképzelhetetlen, hogy besorolási hiba következménye. Ezzel együtt felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a Krisztinaváros társadalma sok tekintetben elüt a többi budai városrészétől. Ez Buda legfiatalabb városnegyede, formálisan csak 1769-ben jött létre, amikor feloldották a területen korábban érvényes építési tilalmat. Kezdetben, az 1770-es években az első megtelepülök nagyobbrészt a többi külvároshoz hasonlóan kapások, napszámosok voltak, az 1810-es években azonban már túlsúlyba kerülnek a kézművesek, kereskedők, és igen nagy számban található a lakosok között tisztviselő, értelmiségi, városi vezető is. Talán nem túl nagy merészség azt mondani, hogy a Krisztinaváros 1813. évi társadalomszerkezete egy kissé már a modem kor kertvárosainak képét idézheti fel bermünk.36 33 BÁCSKAI 1992. 34 Ezt az adatot a „családatya fiai" rovatban levők 17 év alattiakkal csökkentett száma révén kaptuk meg, illetve számítottuk ki (vö. FARAGÓ 1977.). 35 Más források és más elemzési módszerek révén hasonló megállapításokra jutott Kósa János is. Érdemesnek látszik idézni erre tömör és rendkívül képszerű megfogalmazását: „... A két város képe nem volt egyforma. Lakosságuk között nemcsak különbözőség, de éles ellentét állt fenn, ami már az egykorúak előtt sem maradt rejtett. Buda lassan fejlődő, konzervatív város lett. A Vár lakói, a hivatalnokok és előkelő polgárcsaládok közt feszes hivatalnoki hang uralkodott. Viszont a külvárosok, különösen a Rácváros, erősen falusias jelleggel bírtak. A kicsiny, rendetlenül épült házak lakói földművelést folytattak, közel a város szívéhez kis majorságok és zöldellő mezők húzódtak. Nem csoda, hogy ez a város luxuriőzusnak tekintette a gyorsan növekvő Pestet, ahol a kereskedő és iparos lakosság sokkal gyorsabb élettempót diktált..." (KÓSA 1937. 31. p.) 36 L. GÁL 1972. 183-184., 214-215. p.
