Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
a 19. század elején azonban sem a helyi állattenyésztés termékei, sem a forgalmas állatvásárok nem töltöttek be jelentős szerepet a helyi ipar vagy kereskedelem fellendülésében. Az élőállat, a bőr és a gyapjú feltehetően nemcsak a távolabbi piacokra, de a helyi nyersanyagfogyasztókhoz is idegen kereskedők közvetítésével jutott. Az 1828. évi összeírás készítője feljegyezte, hogy a tímárok, szűcsök, csapók és posztókészítők töke hiányában zsidóktól vásárolnak nyersanyagot, s a késztermékeket is nekik adják el. Ezt megerősíti Fényes Elek közel egykorú leírása is, mely szerint „.. .a gyapjú-, nyersbőrkereskedés... egészen a zsidók kezében van, sőt az egészet az itteni számos rácokkal és görögökkel egyesülvén, csak ezek űzik".12 Valószínűleg a nagykereskedelem helyi kibontakozási lehetőségeinek hiányával magyarázható a fehérvári kereskedők nagyarányú fluktuációja is: míg a 40 éves periódus folyamán Pesten a kereskedőknek kétharmada, Győrött háromnegyede cserélődött ki, Fehérváron az „eltűnt" kereskedőcsaládok aránya meghaladta a 90%-ot. A város kereskedelmének beszűkülését mutatja az a tény is, hogy míg Fehérvár 1777-ben a kereskedők számát tekintve a népességszám alapján elfoglalt helyével azonos 9. helyen állt a szabad királyi városok rangsorában, 1828-ra a 20. helyre süllyedt. (Népességét tekintve ekkor a 10. helyen állt!) A kereskedők arányát tekintve pedig a 16. helyről a 26.-ra esett vissza. Fehérvár kézműipari struktúrájának megítéléséhez 1774-ből és 1828-ból állnak rendelkezésünkre más városokra vonatkozó összehasonlító adatok. 1774-ből fennmaradt egy meglehetősen pontatlan, hézagos összeírás a szabad királyi városokban működő kézmüvesmesterekről.13 Ha összevetjük Fehérvár kézműveseinek megoszlását az akkor kb. 5000 főnyi vagy azt meghaladó népességű városok (Buda, Debrecen, Eperjes, Esztergom, Györ, Kassa, Komárom, Körmöcbánya, Nagyszombat, Pest, Pozsony, Sopron, Szakolca, Szatmárnémeti, Szeged, Újvidék és Zombor) 1774. évi és 1828. évi kézműipari struktúrájával, a legszembeötlőbb eltérés az élelmiszeriparban dolgozó mesterek rendkívül alacsony aránya Fehérváron. Ez nemcsak arra utal, hogy a lakosság jelentős része önellátó volt, hanem egyben jelzi a gabona- és állatkereskedelem jelentéktelen szerepét is, hiszen a legtöbb városban az élelmiszeriparban dolgozók arányát a kereskedelemben is jelentős részt vállaló mészárosok és molnárok duzzasztották fel. Az átlagosnál jóval kisebb volt Fehérváron az építőiparban dolgozó mesterek aránya, de a legények kiemelkedően magas száma (a 18. század második felében 80-100 kőműves- és 40 ács-, 1828-ban 153 kőműves- és 52 ácslegény) arra vall, hogy a kevés számú kőműves- és ácsmester nagyvállalkozó volt. Ezt Fehérvár e korból fennmaradt műemlékei, városképe is meggyőzően bizonyítja. A többi városhoz képest valamivel alacsonyabb volt a fém- és fafeldolgozó-iparba, és főleg a speciális vagy luxuscikkeket gyártó, egyéb kategóriába sorolt iparosok aránya, viszont az átlagosnál jóval magasabb volt a ruházati, textil- és bőriparban dolgozók aránya és száma. Az iparágak megoszlásának évszázados változatlansága sem specifikus jelenség; változatlanság jellemzi a városok többségét. 4-5%-ot meghaladó módosulás általában legfeljebb 2-3 iparágat érintett (Fehérváron hármat), jelentősebb átalakulás a vizsgált városok közül csak Kassánál és Szegednél, kisebb mértékben Eperjesnél, Sopronnál és Szatmárnémetinél tapasztalható (lásd a Függelék II. táblázatát). Fehérvár a mesterségek számát és a legények arányát tekintve is a városok rangsorának élvonalában helyezkedett el: 69 mesterségével 1828-ban all. helyen állt a városi funkciót be-12 FÉNYES 1836-1840.1. 64. p. 13 Közölte: Ny. Zs. Történeti Statisztikai Közlemények, 1958. 1-2. 109-116. p.
