Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
csak az év egy részében űzte mesterségét, míg a többi iparágban ez az arány általában 20% alatt maradt. Az élelmiszeripar az egész vizsgált korszakban jelentéktelenségével tünt ki. Jelentősebb fejlődés a bőripar területén mutatkozott: nemcsak a ruházati cikkeket előállító cipészek, csizmadiák, szűcsök aránya növekedett valamelyest, de a bőr kikészítésével és egyéb feldolgozásával foglalkozó kézművesek - tímárok, tobákok, nyergesek, szíjgyártók stb. - aránya 1742 és 1828 között megkétszereződött. A 18. század elején a fémipar is kibontakozott, aránya az 1770-es évektől azonban nem mutat jelentősebb változást. Az egyes iparágak egymáshoz viszonyított arányának változatlansága változatlan igényű és szélességű vevőkört, stabil, változatlan piacot jelez. A vizsgált évszázad folyamán változást lényegében azoknak a speciálisabb mesterségeknek (pl. pék, cukrász, mézeskalácsos, kesztyűs, sarkantyús, reszelővágó, könyvkötő, hangszer- és húrkészítő stb.) szaporodása jelez, amelyek többnyire csak a nagyobb központokban, városokban települtek meg, és általában városi vagy speciális, igényesebb vevőkör szükségleteinek kielégítését szolgálták. Ezeknek a mesterségeknek a száma 1742-ben 11, 1784-ben 16, 1828-ban 25 volt. A 18. században az összes mesterségek egyharmadát, 1828-ban már a felét tették ki, de a kézművesmesterek csak kis és valamelyest még csökkenő részének nyújtottak megélhetést: 1742-ben az összes mester 23,5%-a, 1784-ben 19,3%-a, 1828-ban 22,5%-a sorolható e mesterségek körébe. E „városias", speciális mesterségek számának gyarapodása nyilván összefüggött azzal, hogy Fehérváron mint megye- és püspöki székhelyen szélesedett a nemesekből, tisztviselőkből, alkalmazottakból összetevődő, igényesebb, differenciáltabb ízlésű vevők köre, amelyet a városi vagyonos felső réteg is szaporított. Noha az ilyen speciális árucikkek távolabbi vidéken is kelendőségnek örvendtek, vevőkörüket - elsősorban a pesti és budai kézművesek és kereskedők konkurenciája miatt - nemigen tudták szélesíteni, sőt a versenytársak feltehetően a helyi, városi vevőkör egy részét is elhódították tőlük. Ez lehetett az oka annak, hogy a mesterségek számának szaporodása nem párosult a foglalkoztatott mesterek számának és arányának jelentősebb növekedésével. A kézműipar struktúrájának alakulása, az iparűzök arányának csökkenése azt mutatja, hogy a mesterek vevőköre főképpen a város lakosságára korlátozódott. Körzetüket tágítani nem tudták, valószínűleg ezzel magyarázható a nagymértékű fluktuáció a mesterek körében. Az 1720-ban név szerint felsorolt mesterek vagy azonosítható leszármazottaik közül csak 44%-kal találkozunk újból 1742-ben, s 1784-ben már csak 14%-uk neve fordul elö. A fluktuáció a 18. század végén, a 19. század elején meggyorsult: az 1742-ben összeírt iparosoknak még 42%-a szerepelt 1784-ben és 12%-a 1828-ban, az 1784. évieknek azonban már csak 26%-a fordul elő az 1828. évi összeírásban. A 18. században a legnagyobb stabilitást a textil-, bőr- és faiparban dolgozó mestereknél tapasztaljuk, a 19. század elején a bőr- és fafeldolgozó mestereknél. A kézműipar állapotáról nyert kép alapján hitelesnek, bár némileg eltúlzottnak tekinthetjük az 1828. évi országos összeírásnak a kézművesek siralmas helyzetét ecsetelő panaszos megjegyzéseit. A kereskedők száma az 1780-as évekig erősen emelkedett: 1720-ban 6, 1742-ben 32, 1777-ben már 53 kereskedő és 26 kereskedősegéd működött a városban. Ettől kezdve számuk az egyes években mutatkozó - talán inkább az összeírások pontatlanságának tulajdonítható -, kisebb ingadozásoktól eltekintve, nagyjából változatlan maradt, sőt valamelyest csökkent is, mert 1828-ban az erőteljesen megnövekedett lakosságú városban már csak 50 kereskedőt és 31 segédet írtak össze, azaz a város népességéhez viszonyított arányuk 0,7%-ról 0,4%-ra, az adózókhoz viszonyított arányuk pedig az 1742. évi 2,3%-ról 0,8%-ra esett vissza.
