Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
A kereskedők szakosodására vonatkozóan csak kevés adat maradt fenn: az összeírások többsége egyszerűen mercator, quaestor néven említi őket, s az 1784. évi összeírás is csak az aprólékos portékákkal kereskedők, illetve a boltosok és vásárosok kategóriáját ismeri. A helyi szükségletek kielégítését szolgáló kiskereskedelem mellett a 18. század végén még a terménykereskedelem is jelentős lehetett, ezt tanúsítja a kereskedők szakmai megoszlását is feltüntető 1773. évi összeírás. Ekkor 4 általános kereskedő, 2 fűszeres, 7 szatócs, 2 vaskereskedő, 2 dohány- és 9 terménykereskedő működött a városban. A terménykereskedők jelentős száma azt sejteti, hogy ekkor még a fehérvári kereskedők is részt vállaltak a távolsági vagy külkereskedelemben. E feltevést megerősíti az a tény is, hogy az 1770-es, 1780-as években sok görög kereskedő folytatott itt üzleti tevékenységet, számuk 6 és 16 között mozgott, és éppen azokban az években szaporodott, amikor a kereskedők összlétszáma stagnált vagy csökkenőben volt. Ezekben az években az általában nagyobb tőkeerőt képviselő, mozgékonyabb, vállalkozóbb szellemű, s az ország külkereskedelmében nagyobb szerepet játszó görög kereskedők a fehérvári kereskedők egynegyedét, egyharmadát tették ki. Az 1828. évi összeírásból azonban, mint a kézművesek esetében is, arra kell következtetnünk, hogy a város kereskedelme ekkor már elsősorban a helyi, illetve egy szűkebb falusi piackörzet mindennapi szükségleteinek kielégítésére korlátozódott. A nagyobb arányú, főleg vásárokon lezajló kereskedelmi forgalomnak a város inkább színhelye, mint aktív részese volt. Ekkor ugyanis 25 általános kereskedő (mercator) és 14 szatócs mellett a szakosodott kereskedőket 6 vaskereskedő (számuk igen tekintélyes volt), valamint 1 épületfaés 1 sajtkereskedő képviselte. Terménykereskedőt egyet sem tartottak nyilván, s ami még meglepőbb: az állatvásárairól híres városban egyetlen specializált állatkereskedőt sem találunk. A kereskedelem pangását tanúsítja az is, hogy az 1742-ben összeírt 32 kereskedöcsaládból 1784-ben mindössze 3, az 1784-ben szereplő 38 közül is csak 3 folytatott üzleti tevékenységet 1828-ban. Ha tehát a városiasság hagyományos kritériumaiból, a népesség számából és növekedési üteméből, a kézművesek és kereskedők számának, arányának és összetételének alakulásából akarnánk felvázolni Fehérvár egy évszázados fejlődésének vonalát, olyan görbét kapnánk, amely az 1770-1780-as évekig erőteljesen felfelé ível, az 1780-as, 1800-as évek táján meredeken, az 1810-1820-as években pedig kevésbé meredeken, de lefelé irányul. Azaz ezekből az adatokból úgy tűnik, hogy Fehérvár fejlődését a 18. század utolsó harmadától a hanyatlás és az azt követő lassú regenerálódás jellemzi. A többi magyar város egykorú fejlődését tükröző, sajnos még gyér számú adat ismeretében azonban e hanyatlást mutató kép erősen módosul. Népességszámát tekintve Fehérvár 1720-ban a királyi városok közül a 14., 1777-ben a 9., 1828-ban a 10. helyen állt, azaz a vizsgált évszázad folyamán szilárdan megőrizte helyét az első 10-12 város között. Fejlődésére jellemző, hogy a 18. század folyamán megelőzte az 1720-ban még jóval előtte álló Komáromot, Győrt, Sopront, a 19. század elején pedig az előző évtizedekben rohamosan növekvő, és a lakosság számán alapuló rangsorban Fehérvárt hosszú ideig megelőző Zombort is. A népességszám emelkedésének arányát tekintve a város 1777-ben az 5., 1828-ban a 8. helyen állt a szabad királyi városok között. E téren a 18. században csak Pest, Pozsony, Zombor és Újvidék, a 19. század elején Pest, Szabadka, Szatmárnémeti, Kassa, Kismarton és Újvidék előzte meg. (Ez utóbbi város egyébként ekkor előzte meg először a népességszámában is Fehérvárt.) A lélekszám növekedésének ütemét tekintve Fehérvárhoz hasonló eloszlás jellemzi szinte minden város fejlődését, azaz többségükben az első fél évszázad fejlődése volt rohamosabb ütemű. Ez alól csak néhány, az egész évszázad folyamán egyenletes, de jelentéktelen népességszaporulatot felmutató kisebb város (pl. Kőszeg, Bazin), valamint a mindkét periódusban szinte