Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
A század elején, 1715 és 1728 között a lakosság száma 62,5%-kal emelkedett; nagyjából azonos időszak alatt, 1728 és 1742 között - az 1739. évi pestisjárvány pusztításai ellenére is -32%-os növekedés mutatkozik. Nagyjából azonos arányú - 30%-os - emelkedést tapasztalunk 1750 és 1773 között is. A beáramlás az 1760-as években lassulhatott le: az 1760 és 1777 között eltelt 17 év, azaz a korábban vizsgált periódusnál hosszabb időtartam alatt a népesség száma már csak 22%-kal növekedett, 1773 és 1787 között pedig csupán 12%-kal. A 1777 és 1804 közötti 25 évre eső mindössze 9%-os szaporulatot stagnálásnak tekinthetjük, melyet 1804 és 1828 között újabb fellendülés, a lélekszám 64%-os növekedése követett.9 A népesség növekedésének változó üteme azt mutatja, hogy a 18. század eleji bevándorlási hullám a század közepén apadni kezdett, majd a század utolsó negyedében a lakosság növekedése csaknem a természetes szaporulat arányára csökkent. A beáramlás csak a 19. század elején újult meg, de a 18. század elejinél jóval kisebb mértékben. A város lakosságának foglalkozási megoszlásáról a rendelkezésünkre álló források eltérő gazdagságú és pontosságú adatokat tartalmaznak. A legegységesebb, bár korántsem teljes adatokat az adóösszeírásokban találhatjuk a hagyományos felfogás szerint a városfejlődésben döntő szerepet játszó két foglalkozáscsoport tagjairól, a kézművesekről és kereskedőkről. Vizsgálatunkat elsősorban ezek számának, arányának és összetételének alakulására korlátoztuk. Az 1720. évi összeírás Fehérváron 127, az 1724. évi 183 ipar után adózó lakost tartott nyilván. Az 1777. évi lélekösszeírásban 443 mester, a legényekkel együtt pedig 1106 iparűző,10 az 1828. éviben pedig 652 mester, illetve 1362 iparűző szerepel. Az iparosok száma a 18. század első felében jóval gyorsabb ütemben szaporodott, mint a lakosságé: 1720 és 1777 között a népesség 124%-os emelkedését a kézművesmesterek számának 249%-os növekedése kísérte. 1777 és 1828 között azonban az iparosok számának növekedése erősen elmaradt a lakosság növekedésének arányától: a lélekszám 79%-os szaporulatával szemben a mesterek száma csak 47%-kal, a legényeké 7%-kal, együttes számuk pedig 23%-kal növekedett. Ennek megfelelően alakult a század folyamán a kézműveseknek az összlakossághoz viszonyított aránya is: 1720-ban és 1742-ben a mesterek száma az össznépesség 2,5%-át, 1777-ben 3,9%-át tette ki, ez az arány 1828-ra 3,3%-ra csökkent. A legényeket is beleszámítva az iparűzők aránya 177-ben 9,5, 1828-ban már csak 6,9% volt. Még erőteljesebben csökkent a kézművesek arányszáma az adózók között: a mesterek aránya az 1720. évi 29%-ról 1742-ben 16, 1828-ban pedig 10%-ra csökkent. Hanyatlást, vagy legalábbis stagnálást sejtet az a tény is, hogy a 17. század végétől csaknem változatlan maradt a mesterségek száma: 1742-ben 35, 1777-ben 61, 1828-ban 69 mesterség képviselőit találjuk a városban. Csökkent az egy mesterre eső legények száma is: 1777-ben még 2, 1828-ban már csak 1,1 legény jutott egy mesterre. A kézműveseknek az egyes mesterségek, illetve iparágak szerinti megoszlása, azaz a város kézműipari struktúrája a vizsgált száz év folyamán csaknem változatlan maradt (lásd a Függeléket). Az iparűzőknek több mint fele a ruházati (ideértve a cipészeket, szűcsöket is) és a textiliparban dolgozott, bár az utóbbiak aránya a 18. század végétől erőteljesen csökkent. 1742-ben a textiliparban dolgozó mesterek (posztókészítők, takácsok, csapók stb.) az összes kézműveseknek 28%-át, 1828-ban már csak 14%-át tették ki, az általuk foglalkoztatott legényeket is figyelembe véve az összes iparüzőknek mindössze 10%-át. Ráadásul az ebben az iparágban dolgozó mesterek csaknem fele (44%-a) 9 Az 1784-87. évi népességszámokat lásd Az első magyarországi népszámlálás 1784-1787, 1960. Az 1804. évi: THIRRING 1938. 234. p. 10 Thirringnél 404 mester és 626 legény, uo. 235. p.
