Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
jövedelemadót, Győrött mindössze 49. Kétségtelen, hogy Pesten több legény dolgozott, mint Győrött (az 1777. évi és 1782. évi lélekösszírás14 szerint Győrött 1,1 legény, Pesten 1,7, illetve 2,3 legény jutott egy mesterre), de aligha képzelhető el, hogy a pesti legények száma több mint tízszerese lett volna a győriekének. (1772-ben 1,7-szerese, 1782-ben 2,3-szorosa volt.) A győri iparosok aránya tehát a valóságban valamivel nagyobb; a két város kézműveseinek arányában mutatkozó különbség pedig valamivel kisebb lehetett a kimutatottnál. Minthogy a legények közül azokat adóztatták, akik saját hasznukra dolgoztak, a pesti adófizető legények jóval nagyobb számából arra következtethetünk, hogy itt a legények és mesterek viszonya másképp alakult, a céhes keretek bomlása előrehaladottabb volt, mint Győrött. A győri kézmüvesmesterek elsősorban a városi lakosság és egy tágabb falusi piackörzet iparcikkigényeit elégíthették ki. Erről tanúskodik az iparűzők megoszlása a különböző iparágakban (4. táblázat). A textilipar és a fémfeldolgozó ipar, tehát azok az iparágak, amelyek a tőkés iparfejlődés kiindulópontjául szolgálhattak volna, jelentéktelenek voltak, sőt az ide sorolható mesterek száma és számaránya a század végére még valamelyest csökkent is. A bőriparban csak a cipész- és csizmadiamesterség virágzott, a nyergesek és szíjgyártók száma csaknem változatlan maradt az egész század folyamán, s a nyersanyagbőség ellenére a bőrkikészítéssel és -finomítással foglalkozó tímárok a század végére szinte eltűnnek: 1757-ben még 38 tímár és tobákos, 1772-ben 7, 1800-ban pedig már csak 5 szerepel az adóösszeírásban. Az adókönyvben feltüntetett mesterségek, illetve az egyes mesterségeket üző kézművesek kis száma azt tanúsítja, hogy Győrött nem virágzott olyan ipar, melynek speciális vagy tömeges termékei szélesebb piackörzetben vagy külföldön keresletre találtak volna. A legtöbb kézműves ruházati cikkeket készített, számarányuk jóval nagyobb, az iparághoz tartozó mesterségek száma viszont kisebb volt, mint Pesten. Az igényesebb, városiasabb ízlést szolgáló speciális mesterségek hiányoztak, s ez is arra vall, hogy a mesteremberek elsősorban a városi közép- és alsó rétegek, illetve falusi vevőkör számára készítették termékeiket. A városiasabb igényeket nyilván a kereskedők elégítették ki, főként külföldi árukkal. Az élelmiszeriparban dolgozók számaránya is valamelyest meghaladta a pestiekét, s kevesebb lakosra jutott egy-egy pék vagy mészárosmester, mint Pesten (lásd az 5. táblázatot). Ez annál meglepőbb, mert Győrött a szántógazdálkodás jelentősebb volt, mint Pesten, s így az önellátó háztartások száma is nagyobb lehetett. Az ellentmondás persze csak látszólagos: az élelmiszeriparban dolgozó mestereknek több mint fele marhakereskedéssel foglalkozó mészárosokból és molnárokból állt, s tevékenységük inkább a gabona- és állatkivitel terén bontakozhatott ki, s valószínűleg csak másodlagosan függött össze a városi lakosság élelmiszer-ellátásával. A molnárok rohamosan növekvő száma (1757-ben 16 mester és 15 legény, 1772-ben 18 mester és 11 legény, 1800-ban 50 mester és 7 legény, Pesten az utóbbi időpontban 29 mester és 14 legény) arra vall, hogy a század végén Győrbe érkező gabonaszállítmányok jelentős része őrölt formában folytathatta útját. A két város iparági megoszlását összehasonlítva a legszembeötlőbb különbség az építőiparban mutatkozik. Pesten a század elején az iparosoknak több mint egynegyede, a század végén kb. egyötöde dolgozott ebben az iparágban. Győrött arányuk az 1772. évi kivételével 10% alatt maradt. E különbség részben újból a megadóztatott legények kisebb számával magyarázható: Pesten 1800-ban 10 kőművesmester 201 legényt, 5 ácsmester 130 legényt, Győrött az adókönyv tanúsága szerint ugyanekkor 4 építőmester 7 legényt, 5 kőművesmester 11 legényt 14 THIRRING 1901. 35-36. p.
