Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
sok „eltűnése" annál is problematikusabbnak látszik, mert semmi jele annak, hogy a munkaerejük iránt csökkent volna a kereslet a városban. Feltételezésünk szerint a század közepe óta a napszámosokat részben a mezőgazdaságban, részben a kereskedelemben (hajók ki- és berakodása, átrakodás stb.) alkalmazták. Tekintettel arra, hogy a puszta számadatok is a kereskedelem növekvő munkaerőigényéről tanúskodnak (s erre vall az is, hogy az 1772-ben összeírt napszámosok közül 87, az összes napszámosok 14,7%-a, az 1800-ban újra előfordulók 39%-a ez idő tájt már fuvarosként vagy hajósként keresi kenyerét), azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon a mezőgazdaságban mutatkozik-e gyökeres változás. 1745-ben 241 belvárosi háztulajdonos, az összes belvárosi háztulajdonos 59%-a, az adózók 35%-a adózott aliódiuma után. 1757-ben a mezőgazdasági ingatlannal rendelkezők száma 307, aránya az összes adózókhoz képest 15,3%, 1772-ben 486 (24,8%), 1800-ban pedig 640 (29,7%) volt. Tehát a század folyamán szaporodtak a mezőgazdasági ingatlannal - túlnyomórészt majorsággal és szántókkal - rendelkezők; számuk elsősorban a külvárosi háztulajdonosok körében nőtt rohamosan (lásd a 2. táblázatot). A mezőgazdasági ingatlannal rendelkezők megoszlása a különböző foglalkozáscsoportok között (3. táblázat) azt bizonyítja, hogy a gazdaságok jelentős része nem nélkülözhette az idegen munkaerő igénybevételét. Ha feltételezhető is, hogy a gazdasággal rendelkezők mintegy egyharmadát kitevő ismeretlen foglalkozásúak családtagjaik és cselédségük segítségével maguk művelték földjeiket, a többi foglalkozáscsoporthoz tartozók más keresőfoglalkozásuk miatt részben vagy teljesen idegen munkaerő alkalmazására kényszerültek. így semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy a napszámosok iránti kereslet csökkent volna, inkább arra következtethetünk, hogy a század végén a napszámosok egyre szélesebb rétege vonta ki magát az adófizetés alól. Erre utal az adókönyv és a lélekösszeírás napszámos-számadatában mutatkozó jelentős eltérés is. A mezőgazdasági ingatlannal rendelkezők számának növekedése a 18. század folyamán érdekes, behatóbb vizsgálatot igénylő jelenség,9 a mezőgazdasági termelés szerepének behatóbb vizsgálata azonban meghaladja e tanulmány kereteit. Ehhez elemezni kellene a termőterület nagyságának alakulását, s főleg azt, hogy mit és mennyit termeltek rajta. Csak egy ilyen vizsgálat tisztázhatná, hogy a gazdaságokkal rendelkezők számának növekedése a mezőgazdasági termelés növekedését jelzi-e, és összefugg-e a termény- és állatkereskedelemmel, vagy a majorok, szántók, rétek megszerzése, Pesthez hasonlóan, a pénzbefektetés egy módja volt, és telekspekulációs célokat szolgált.10 9 A mezőgazdasági termelés más városokban, így Pesten sem szorult teljesen háttérbe a 18. század folyamán. A döntő eltérés a két város között abban mutatkozik, hogy Pesten az egész század folyamán nagyjelentőségű szőlőművelés Győrött nem játszott komoly szerepet. Ezt tanúsítja a győri polgárok birtokában levő szőlők jelentéktelen száma, valamint az is, hogy míg Pesten az 1735/36. évi összeírás 140, az 1800/1801. évi pedig 270 kapást tart nyilván, Győrött e foglalkozás az adóösszeírásokban egyáltalán nem szerepel. 10 NAGY LAJOS 1957. 180. p. Kétségtelen, hogy a szántókkal rendelkezők egy része Győrött sem folytathatott önálló gazdálkodást. Erre utal az a körülmény is, hogy a termőterülettel rendelkezők jelentős részének (1757-ben 47, 1772-ben 35, 1800-ban 40%-ának) nem volt állatállománya, a többiek nagy része is csak 1-2 tehén után adózott.
