Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Kereskedők, adósok, hitelezők, vagyon
ra is utaló) kötelezvény szövegét, vagy áruhitel esetén az eladott árukat részletesen felsoroló számla másolatát is. így a jegyzőkönyvekből az esetek túlnyomó többségében megállapítható, hogy áru- vagy pénzhitelről van-e szó, s ezenkívül értékes adatokat kaphatunk a kül- és belkereskedelemre vonatkozóan is. A betáblázási jegyzőkönyvek kutatását jelen esetben az 1771-1790-es évekre korlátoztuk. Az 1790. évvel való lezárást nemcsak a történelmi periodizáció indokolja, hanem az is, hogy kb. ettől az időtől kezdve válnak egyre szűkszavúbbá a jegyzökönyvek bejegyzései, és így a további évek forrásanyagának feldolgozása során már a mostanitól bizonyos mértékben eltérő módszereket kell alkalmazni. Bár a betáblázási jegyzőkönyvek a város hitelélete legátfogóbb forrásainak látszanak, teljes és kimerítő képet a legalaposabb feldolgozás után sem várhatunk tőlük. Feladatuk a pesti ingatlanokra betáblázott adósságok nyilvántartása volt, s így adataik természetesen nem terjedhetnek ki a városi kereteken kívül nyújtott kölcsönökre, tehát a hitelkínálat méreteit a valóságosnál kisebbnek ábrázolják. Nem tekinthetjük teljesnek a jegyzőkönyvek adatait a hiteligények felmérése szempontjából sem, mert a betáblázásokra, s általában a hitelügylet közjogi megerősítésére nem mindig került sor. Erre következtethetünk abból is, hogy a gyakorlat szerint igen sok esetben a hitelező csak akkor kérte követelése betáblázását, amikor-jóval a határidő lejárta után - a kihelyezett tőke megtérülését bizonytalannak vélte, s adósa ingatlanainak lekötésével kívánta biztosítani magát. Gyakran találkozunk a jegyzőkönyvekben 3-4, de nemegyszer 10-15 évvel korábban kihelyezett tőkék utólagos betáblázásával is.4 Az egy-egy évre eső hitelek teljes összege tehát csak a későbbi évek bejegyzései alapján állapítható meg több-kevesebb pontossággal. Ez a körülmény késztetett arra, hogy a betáblázási jegyzőkönyvek adatainak statisztikai feldolgozását az 1788-as évvel lezárjuk, s az 1789-90-es évek bejegyzéseiből csak a korábbi években nyújtott hiteleket vegyük figyelembe. Az 1770 és 1790 között készített hagyatéki leltárak elemzése lehetővé teszi nemcsak azt, hogy körvonalazhassuk a tökekihelyezés (illetve eladósodás) arányait, hanem hogy bizonyos következtetéseket is levonjunk az ingatlan- és készpénzvagyon, valamint az aktív és passzív követelések arányairól. E leltárak ugyanis kivétel nélkül felsorolják az elhunytak tartozásait és követeléseit, így a birtokukban levő, gyakran betáblázatlan kötelezvényeket is. Forrásértékük a városi hitelélet egészének jellemzésében természetesen jóval csekélyebb, mint a betáblázási jegyzőkönyveké, de teljesebb képet nyújtanak az egyes polgárok hiteligényéről, illetve hitelezöképességéről, hiszen a betáblázatlan kölcsönök mellett tartalmazzák a nem pestieknek nyújtott - esetleg a megyei vagy városi hatóságoknál betáblázott - hiteleket is. A betáblázási jegyzőkönyvek adatai alapján az 1771 és 1788 között eltelt 18év alatt 588 hitelező összesen 1 191 831 rajnai forint összegű készpénzkölcsönt nyújtott.5 A hitelek összege a két 4 Például Hummel Bernát 1782-ben tábláztatta be a Mosel Józsefnek 1767-ben nyújtott 500 forintos, 1769-ben nyújtott 100 forintos, 1770-ben nyújtott 1000 forintos kölcsönt. (Betáblázási jegyzőkönyvek II. 130. p.) Alberti György 1776-ban tábláztatta be a Katies Antalnak 1764-ben adott 500 forintot. (Uo. Ió 289. p.) Paschgall Antal 1778-ban jegyezteti be az Alter Antalnak 1772-ben folyósított 200 forintot. (Uo. I. 386. p.) Stb. 5 Ez összegbe nem számítottuk be a közpénzekből - árvapénz, kamarási hivatal stb. - nyújtott kölcsönöket. Ezeknek a városi gazdaság körébe tartozó hiteleknek csak egy része szerepel a jegyzökönyvekben, feldolgozásuk a városi gazdálkodás egyéb kérdéseivel együtt külön tanulmányt igényelne.
