Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
árusok. A kereskedőknél nem állapítható meg az árvíznek jövedelmükre gyakorolt hatása, mert az 1837. évi adóbesorolás az 1840-ben kimutatottaknak csak felét vette számba. 7. táblázat A kereskedők megoszlása az átlagos jövedelemadó nagysága szerint Adótétel 1797 1840 Adótétel fő % fő % 10 Ft felett 147 27,3 512 28,7 5-10 Ft 195 36,2 297 16,7 2-5 Ft 182 33,7 745 41,8 2 Ft és kevesebb 15 2,8 229 12,8 Összesen 539 100,0 1 783 100,0 Összevetve az egyes szakmák átlagadóját, azt tapasztaltuk, hogy 17 ipari szakma 258 mesterének adója növekedett a századfordulóhoz képest (10 szakma 164 mesterének - közöttük a serfőzőké, kelmefestőké, pékeké, pálinkafőzőké, szobafestőké, cukrászoké - jelentős mértékben), valamint 5 kereskedelmi szakmát üző 62 személyé (elsősorban a testületen kívüli kereskedőké, műkereskedőké, dohánykereskedőké) nőtt, míg 31 szakma 553 mesterének adója csökkent. Közülük 17 szakma (köztük kovács, molnár, pintér, asztalos, kordovánkészítő, bádogos, hangszerkészítő, német szíjgyártó, fehértímár, kútásó, paszományos, krepinverő, takács, acélműves, ónöntő és harisnyaszövő) 295 mesteréé jelentős mértékben. A legalacsonyabb adót fizető 580 kereskedő közül viszont csak 83 adója volt a korábbi időszakban magasabb. Mindezen átrendeződések eredményeképp a 18. század végi 10 forintnál magasabb átlagadót fizető 14 szakma közül 1840-ben már csak 6 (ács, kőműves, mészáros, kéményseprő, német tímár és rézműves) tartozott ugyanabba a csoportba. A kovács, molnár, pék, szitakészítő az 5-10 forintot fizetők kategóriájába, a szűcs, dróthúzó, ónöntő, bábos pedig az 5 forintnál kevesebbet fizetők közé süllyedt. 1840-ben a 10 forinton felüli átlag terhelte a felsoroltakon kívül a serfőzőket, nyomdászokat, selyem- és kékfestőket, vegyészeket, olaj gyártókat, valamint rajtuk kívül 6 gyárat. A kézművesek legnépesebb csoportját alkotó szabók, cipészek és asztalosok jövedelmi adója csekély mértékben csökkent: az összes mester 10%-át tették ki. Megváltozott a 18. századhoz képest a kereskedőknek a jövedelemadó nagysága alapján kialakított rangsora is. 1797-ben a testületi kereskedők adója volt a legmagasabb, 1840-ben ugyan még a legnagyobb adót fizetők csoportjába tartoztak, de az első helyről a tizedikre kerültek. A 18. század végén a magas adót fizetők közül a görög kereskedők - mint önálló kategória - eltűntek, az épületfa-kereskedők pedig az 5-10 forintos osztályba tartoztak. A testületen kívüli kereskedők továbbra is a legmagasabb jövedelemadót fizetők csoportjában maradtak. E csoport új tagjai ekkor a zsidó nagy- és terménykereskedők, a bor-, tűzifa-, dohány- és kordovánkereskedők lettek, valamint 22 gyári lerakat. Azaz a hagyományos kereskedelmi ágak képviselői kisebb-nagyobb mértékben háttérbe szorultak. Az árvizet követő évek csak néhány szakma számára biztosítottak konjunkturális lehetőséget. Míg a legtöbb mesterség adója 1837-hez képest csökkent, vagy azonos szinten maradt,
