Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban

ágak közül pedig elsősorban a kézmüvesmesterek alkották a városi társadalomnak azt a rétegét, amely politikai (ha egyáltalán voltak világosan megfogalmazott politikai követelései) és gazdasági követeléseik elérésének eszközét a városi hatóságban, a régi városi vezető rétegben látta, illetve közvetve követei útján remélte őket megvalósítani (vagy amely egy ilyen politika támaszául és eszközéül szolgálhatott). A választásban legaktívabban tehát az a csoport vett részt, amely politikai horizontjának legtágabb határa a városi élet irányítása volt, amely már korábban is - a főleg kézművesekből álló, céhes érdekektől befolyásolt választópolgárság útján - viszonylag nagyobb befolyást gyakorolt a város irányítására, s amely e befolyást maradéktalanul meg akarta őrizni. Vajon azt a következtetést kell ebből levonnunk, hogy a választójog kibővítése gyakorlatilag nem hozott változást a várospolitikában vezető szerepet játszók, vagy arra közvetett befolyást gyakorlók körére? Hogy e kérdésre választ adhassunk, meg kell vizsgálnunk, milyen széles és milyen összetételű volt a várospolitikában közvetve vagy közvetlenül szerepet játszó csoport 1848 előtt. A 19. század első felében a városigazgatás érdemi kérdései tulajdonképpen a belső tanácsban dőltek el, mely egyre fokozódó szervilizmust mutatott a felsőbb hatóságok és a kormány rendeletei iránt. A tanács függő helyzete a kormánytól erősen irritálta az egyébként meglehetősen korlátozott beleszólási joggal rendelkező ellenőrző testületet, a választott polgárságot, elsősorban azért, mert éppen felső nyomásnak engedve tett a tanács némi engedményt a gazdasági-társadalmi fejlődés követelményeinek a céhes érdekek, vagy ahogy a polgárság fogalmazta, a város privilégiumainak sérelmére és rovására. Ennek az ellentétnek a kiéleződését figyelhetjük meg a választott polgárságnak az 1840-es években egyre szaporodó - s érdemi kérdésekben egyébként többnyire eredménytelen - panaszos beadványaiban és tiltakozásaiban. 1839-ig az országgyűlési követek kijelölése és utasításaik kidolgozása is a tanács hatáskörébe tartozott, s a követeket saját kebeléből nevezte ki. Csupán a városok kérdését és szavazati jogát újra napirendre tűző 1839/40. évi országgyűlés előtt - feltehetően a liberális nemesség részéről a városi tanácsok monopolhatalma ellen felhozott vádpontok kivédésére - vonta be először a tanács a választott polgárságot a követválasztásba, de csak annyi jogot engedve neki, hogy a tanács által a tanácsosok közül kiszemelt jelöltekre szavazhassanak. A választott polgárság e csekély engedményt is befolyása növekedéseként könyvelte el, és a választójog további kiterjesztését csak úgy tudta és akarta értelmezni, mint e testület jogainak bővítését. Éppen ezért az 1843/44. évi országgyűlési követválasztáskor mereven ellenszegült mind a választójog kiterjesztésére irányuló követeléseknek, mind annak, hogy a tanács maga jelölje a követeket. A tanács, melynek egyidejűleg kellett szembenéznie a lakosság egy részének mind határozottabban hangzó követeléseivel és a választott polgárság makacs ellenállásával, megkönnyebbülten fogadta a helytartótanács 1843. április 15-i rendeletét, mely a közvetett választás jogát a polgárjoggal rendelkezőkre, a közvetlen választásét pedig a tanácsból, a választott polgárságból és a polgárok által választott, a választott polgárság felével egyenlő számú képviselőből álló testületre ruházta. A tanács úgy vélte, hogy a választójognak e szűk körű kiterjesztése nem fogja veszélyeztetni hatalmát, ugyanakkor az engedményt elegendőnek ítélte arra, hogy - ha nem elégíti is ki -, de ideiglenesen lecsendesítse a lakosság követeléseit. Ezért a rendelet kézhezvételekor rögtön el is rendelte „...e város polgárainak jellemük, foglalatosságuk, valamint lakásaik feljegyzésével való összeírását".2 26 BFL PL Tanácsi iratok. Int. a. n. 9180.