Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Városházlózat-vizsgálatok

összegyűjtésében nyilván szerepe volt a tiszta körzetében élő nagyszámú marhakereskedőnek is. A soproni kereskedők igen aktívak voltak: gabonát Sárváron, Kiscellben, Pápán, néha Veszprémben és Győrben szereztek be. A gyapjút főleg a körzetben nagy számban élő zsidó kereskedők értékesítették, a juhkereskedelemben osztoztak a keresztény kereskedőkkel. Jelentős volt borkereskedelme is, bár a határszéli települések maguk is közvetlenül szállítottak Ausztriába. Kézművesipara is igen fejlett volt: a 12 500 főnyi városban 620 iparos 85 mesterséget űzött, 563 legénnyel, ezen belül 38 speciális, azaz olyan, ritkán előforduló szakma képviselői is működtek itt, mint például cukrász, dohánykészítő, csokoládégyártó, posztókészítők nagyobb számban, késes, sarkantyús, rézöntő, reszelővágó, harangöntő, gépész, kőfaragó, tetőfedő, festő, nyomdász, orgonakészítő, fodrász. E számok cáfolni látszanak a városnak az 1828. évi összeírás során hangoztatott panaszát, miszerint az iparosoknak helyben nincs kereseti lehetőségük, mert a kereskedők az iparcikkek tömegét hozzák be Bécsből, ezért a kézművesek csak a legalsóbb néposztály számára készítik termékeiket, így a mesteremberek vásározásra kényszerülnek. Ennek ellentmond a speciális, köztük számos luxusipari cikket gyártó mesterek jelentős száma. E panasznak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani, hiszen az összeírás során - az adó emelésétől félve -szinte minden település rosszabbnak tüntette fel helyzetét a valóságosnál. A város sokrétű és magas szintű egyéb központi funkciókat is betöltött megyei, állami és hadiigazgatási, valamint kulturális és egészségügyi téren, és ezek mellett mint postaállomás, sóház, valamint harmincadhivatali kirendeltség székhelyének forgalmi szerepe is igen jelentős volt. Sopron vonzáskörzetének összetétele eltért az északi régió piacközpontjainak többségétől, amennyiben tiszta körzete messze meghaladta megosztott körzetének méreteit. 149 település 123 267 lakója - azaz csaknem az egész megye - vallotta a várost egyedüli piacközpontjának, míg megosztott körzetében mindössze 35 000 lakos élt, 43 településen. Tiszta körzetének termelési adottságai kedvezők voltak: az egy főre jutó szántóterület 1,1 hold, a legelő 0,8 hold, a szőlőterület a városok e csoportjának átlagánál valamivel kevesebb, 0,03 hold, az egy holdra jutó átlagos földjövedelem viszont magas, 4 forintot tett ki.9 A tiszta körzetbe tartozó települések szinte mindegyikében - 89%-ában - működött kézműves, bár ezek csaknem fele csak az év egy részében dolgozott. A mesterségek száma is jelentős volt: a vidéken 39 különféle szakmát űztek, bár a települések többségében csak 3-5 szakma képviselői - elsősorban kovácsok, molnárok, csizmadiák, szabók, takácsok és mészárosok -fordultak elő. Az iparűzőknek mintegy egyötöde 7 oppidumban - Csornán, Kaboldon, Kapuváron, Lakompakon, Nagymartonban, Németkeresztúron, Nyéken -, illetve Ruszt szabad királyi városban összpontosult. E településeken 15-20 szakma képviselői dolgoztak. A tiszta körzet kézművesiparára vonatkozó adatok újabb kételyt keltenek a soproniak panaszával szemben, hiszen a vidék nem nagyon szorulhatott a vásározó soproni kereskedők termékeire. Kereskedő 40 településen működött, összesen 390. Az ezer főre jutó kereskedők száma 3,1 volt, ami a városok e csoportján belül a legnagyobb értéket tette ki, míg az ezer főre jutó iparosok 7,9-es értéke a csoporton belül inkább a középmezőnyben helyezkedett el. A kereskedők többsége kis-, vegyeskereskedő, illetve vásározó volt, a jelentősebbek- termény-, állat-, bőr- és szőrmekereske-9 Gabonafelesleggel rendelkező vidékeknek tekintettük azokat a körzeteket, amelyekben a szántóterület nagysága meghaladta az 1,5 holdat, és az egy holdra jutó földjövedelem a 2 forintot. Önellátóaknak tekintettük azokat, ahol a szántóterület nagysága 0,9-1,5 holdat tett ki, és az egy holdra jutó jövedelem legalább 1-3 forint volt. Az ennél kisebb értékeket felmutató területeket gabonában behozatalra szorulóknak tekintettük. Lásd bővebben: BÁCSKAI-NAGY 1984. 265-270. p.