Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Városházlózat-vizsgálatok
tő 7. csoportba tartozott.5 Ezek mellett még 9 alközpont6 vásárát is látogatták, kétharmadukat azonban csak saját lakosságuk vallotta piachelyének. Északon viszont a valamivel nagyobb számú településre 15 piacközpont - 9 város, közülük 7 - Sopron, Veszprém, Komárom, Győr, Fehérvár, Pápa és a terület csak kis részére vonzást gyakorló Duna-jobb parti régióhoz kapcsolódó Esztergom, amellyel ezért nem is foglalkozunk részletesebben - a legjelentősebb városok 2-4. csoportjába, míg Szombathely az 5., Körmend pedig a jelentéktelenebb városok 7. csoportjába tartozott, 6 piacközponti szerepet betöltő település, valamint 8 alközpont gyakorolt vonzást. Ez utóbbiak több mint felét nem csak saját lakossága vallotta eladóhelyének. A vonzást gyakorló települések jóval nagyobb száma, a jelentős városok nagyobb aránya is magyarázatul szolgál a Dunántúl északi részének a délitől eltérő piackörzeti struktúrájára. Itt ugyanis - Sopron kivételével - a megosztott körzetek domináltak: a piacot valló 1175 településnek csak 60%-a, a lakosságnak pedig csupán 55%-a tartozott a területre vonzást gyakorló 15 piacközpont tiszta vonzáskörzetébe. A piackörzetek ilyetén struktiirájának kialakulása több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a Dunántúl északi része erősebben kommercializálódott, mint a déli régió. Fényes Elek megyei leírásai szinte mindenütt különböző termények és állatok eladható feleslegéről, élénk kereskedésről tudósítanak.7 A piaclehetőségek is igen kedvezőek voltak: egyrészt a külkereskedelembe közvetlenül, illetve a termények gyűjtőhelyeiként közvetve bekapcsolódott városok nagy száma miatt, emellett a régió nyugati, határszéli vidékei éltek az osztrák piacra való közvetlen szállítás lehetőségeivel, a Duna közelében fekvő települések pedig az ottani rakodóhelyeket keresték fel. A régió keleti, Pest-Budához közel eső települései részt vettek a főváros lakosságának élelmiszer-ellátásában. Végezetül az útviszonyok is kedvezőbbek voltak, mint a déli régióban: több volt a kövezett országút, a posta- és kereskedelmi út, és Fényes szerint az alacsonyabb rangú utakat is jó karban tartották. A kedvező közlekedési adottságok csökkentették a fuvarköltségeket, és így az esetleges kedvezőbb piaci árak távolabbi piacközpontok látogatását is kifizetődővé tették. A vidék erőteljes bekapcsolódása az árutermelésbe alapvetően átalakította az északi régió korábbi vonzáskörzeti struktúráját. Bár a térségnek csak négy megyéjéről - Sopron, Mosón, Győr és Vas megyéről - vannak összehasonlításra alkalmas adataink a 18. század elejéről, az itt végbement változások általánosabb tanulságok levonására is alkalmasak. E területnek ekkor 14 piacközpontja és 1 alközpontja volt, de mellettük néhány szomszédos piacközpont - Pápa, kisebb mértékben Veszprém, Komárom és Somorja-vonzása is érvényesült. 1828-ban e területre 9 központ és 3 alközpont gyakorolt vonzást, azaz a központok száma egy évszázad alatt erősen csökkent, míg az alközpontoké alig növekedett. A 18. század elején a legnagyobb vonzáskörzete ezen a területen Sopronnak, Győrnek és Kőszegnek volt. Az előbbi kettőnek a tiszta, az utóbbinak a megosztott körzete volt nagyobb. Közepes erejű vonzást gyakorolt Pinkafő, Rohonc, Németújvár, Szombathely, Szentgotthárd, jelentéktelent Körmend, Moson-Óvár, Nezsider, Léka, Szalónak és Monyorókerék. Ekkor csak egy alközpont volt: Kismarton, amely a 19. század elejére központtá - igaz, elég jelentéktelen központtá - emelkedett. 5 A piacközpontok, illetve városok csoportjainak felsorolását és jellemzését lásd BÁCSKAI 1988. 21-26. p. 6 Alközpontoknak neveztük azokat a településeket, amelyek tiszta körzettel nem rendelkeztek, és így csak a megosztott körzetekre gyakoroltak vonzást. Lásd BÁCSKAI-NAGY 1984. 48-51. p. 7 FÉNYES 1836-1840. 532 p.
