Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

A mezőváros problematikája

tek a végvárak alján húzódó, vagy egyszerűen csak palánkkal kerített, nagyobb népességet koncentráló mezővárosok, s így ezek lakossága e századokban jelentősen felduzzadt. Elsősorban az alföldi mezővárosok nőttek óriástelepülésekké; súlyos adókkal megvásárolt függetlenségük, önkormányzatuk nagy vonzerőt gyakorolt a falvak és kisebb mezővárosok népére; s minthogy a hódoltsági terület lakosságának legbiztosabb jövedelemforrása a kelendő, veszély esetén lábon elhajtható, könnyebben elrejthető állatok tenyésztése volt, a legeltetéses állattenyésztés lehetővé tette az agrárnépesség ilyen nagy arányú koncentrálódását. így alakul ki többnyire a már korábban is jelentős vagy jelentéktelen középkori oppidumok helyén az alföldi mezőváros sajátos típusa, mely a továbbiakban a magyar város jellegzetes típusává emelkedik. A gazdasági funkciók megőrzése vagy fokozódása mellett ezeknek az évszázadoknak mezővárosi fejlődését még az igazgatási és kulturális funkciói erősödése is jellemzi; ez utóbbi a mezővárosoknak a reformáció terjedésében, az iskolázásban betöltött elsőrendű szerepében is megmutatkozik. A török hódítás, a 16-17. század szakadatlan háborúi tehát nem vetettek véget, nem akasztották meg a mezővárosok fejlődését. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 18. század végén, a 19. század első felében a mezővárosok száma 7-800 között mozgott, azaz nagyjából ugyanannyi volt, mint a 15. századvégi oppidumoké. Ha számuk egyezett is, a mezővárosi hálózat tagjai nagymértékben kicserélődtek. A legjelentősebbek közül jó néhány a szabad királyi városok sorába emelkedett, számos régi oppidum teljesen eltűnt, mások faluvá süllyedtek, s helyüket az új piackapcsolatok, igazgatási beosztás tényezőinek hatására mezővárossá emelkedett egykori falvak vagy új települések foglalták el. De középkori mezővárosaink szívósságát, életképességét, szerepének fontosságát mutatja, hogy a 19. századi mezővárosainknak csaknem a fele, az ekkor valóságos városi funkciókat betöltőknek 70%-a, a legjelentősebbeknek pedig 90%-a a középkori oppidumokból került ki. 18-19. századi várostörténetünkben a mezővárosi probléma kevésbé élesen, s elvileg, módszertanilag egyaránt teljesen más aspektusban merül fel, mint a középkori várostörténetben. A szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolódása a korszakban is fennállt ugyan, de szerepkörükben, gazdasági, társadalmi struktúrájukban a középkorban még erőteljesen megnyilvánuló különbség elhalványult. Ez részben annak a következménye, hogy számos egykori mezőváros és erősen agrár-, „mezövárosias" jellegű település - mint például Debrecen, Temesvár vagy Szabadka és Zombor- a szabad királyi városok közé emelkedett, erősen növelve - mint Buda példájából is láthattuk - a bizonyos agrárszínezetet amúgy sem nélkülöző szabad királyi városok között az agrárvárosok arányát és súlyát. Másrészt az olyan városi szabadságot még el nem nyert mezővárosok, mint Kecskemét, Miskolc, Arad, Hódmezővásárhely stb. - városi szerepkörével kapcsolatban a középkori mezővárosok városiasságát illető kételyeknek már nem lehet helyük. Az újkori várostörténet ezért sokkal rugalmasabban terjeszti ki az agrárvárosok vizsgálatát a legjelentősebb mezővárosokra, anélkül azonban, hogy behatóbban elemezné a közép- vagy kisvárosi funkciókat betöltők helyzetét. A szabad királyi városok és városi szerepkört betöltő mezővárosok gazdasági struktúrája közötti éles különbség elhalványulásának oka abban is rejlik, hogy az osztrák kereskedelmi és vámpolitika csak fokozta az ország gazdasági struktúrájában az agrártermelés jelentőségét, s a belső tényezők mellett ez is akadályozta az iparosodás előfeltételeinek kibontakozását. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy mezővárosainkban és sok városunkban is az őstermelés, különböző mértékben, megőrizte jelentőségét. Az elsősorban a kereskedők kezén felhalmozódó tőke nem vált az iparfejlődés forrásává; az amúgy is jelentéktelen méretű manufaktúra- és gyártelepítési kísérletek terrénuma nem a város, és nem is a kezdetben még a céhkötöttségektől szabadabb mezőváros, hanem a földesúri birtok. így az ipari termelés fő formája