Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
városban és mezővárosban egyaránt továbbra is a céhes kézművesség maradt, s ha a differenciálódást, a kézműipari termékek minőségét illetően továbbra is f nnállt a különbség az igényesebb keresletet is kielégíteni képes városi és a többnyire falusias 3llegü mezővárosi kézműipar között, e különbség a kapitalizmus európai térhódításának kora' an kevésbé számottevő, mint a középkorban volt. A mezőgazdasági és ipari árutermelés ös .zefonódása sem volt e korban annyira mezővárosi jellegzetesség, mint ezt akár a budai szőlőmv velő iparosok, akár Székesfehérvár példája bizonyítja, ahol a lakosságnak mintegy egyharmad i őstermelő volt, s a kézműveseknek 30%-a csak idejének egy részében űzte mesterségét. S ha a középkorban az egységes, erős polgári rend kialakulásának egyik fő akadálya még a mezővárosi polgárok jobbágyi alávetettsége volt, a 18-19. században már csak alárendelt tényező az erős polgári osztály kialakulását akadályozó általános gazdasági és társadalmi körülmények között. A mezőváros és város közötti különbség tompulását az is elősegítette, hogy a valóban városi szerepkört betöltő mezővárosokban a középkorban még dominálóan gazdasági központi funkciók - a kor követelményeinek megfelelően - igazgatási, kulturális és egyéb központi városi funkciókkal egészültek ki, s ez utóbbiak egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. A mezőváros városi funkcióinak bővülő köre természetesen magával vonta a népesség nagyobb arányú koncentrálódását; ez a körülmény, valamint a terménykereskedelem bő hasznán meggazdagodó mezővárosi polgárok növekvő igényei kihatottak a mezővárosok külső képének, architektúrájának alakulására is. E korszakban alakult ki számos mezőváros városias központja, vagy nyerte el mai formáját az esetleg még a középkori utcahálózatot örzö egykori városmag. A mezővárosok központi funkcióinak gazdagodása és erősödése, valamint az e korszakból fennmaradt bővebb forrásanyag lehetővé teszi a mezővárosok tömegének szétválasztását a falvak közül csupán kiváltságaik - egy összegben fizetett adójuk, vásártartásuk - révén kiemelkedő, városias szerepkört be nem töltő, vagy csupán egy szűk körzet piacközpontját alkotó mezőgazdasági településekre (ezek teszik ki a mezővárosok 3/4-ét!), valamint a városi funkciók gazdagsága és hatósugarának szélessége alapján nagy-, közép- és kisvárosokra rangsorolható városokra. Fényes geográfiai szótára4 alapján megállapítható, hogy az 1840-es években mintegy 200 mezőváros töltött be városi szerepkört. Közülük 7 mezővárost, illetve püspöki várost sorolhatunk az országos, illetve országrészre kiterjedő gazdasági, illetve közigazgatási és kulturális szerepkört betöltő nagyvárosok közé, több mint 50-et a belső piac vagy a külkereskedelem legkeresettebb áruinak fontos körzeti gyűjtőhelyeiként, illetve egy nagyobb, legalább megyei méretű piackörzet ipari, kereskedelmi és közigazgatási-kulturális centrumaiként középvárosi szerepkört betöltő települések sorába, s mintegy 100-120-ra tehető azoknak a mezővárosoknak a száma, amelyek a körzeti piaci funkción túl megyeszékhelyként, uradalmi központként, középiskolák székhelyeként stb. egyúttal még egy szűkebb körzetre kiterjedő igazgatási, kulturális központi szerepkört is elláttak. A különböző kategóriákba sorolt mezővárosok gazdasági struktúrája, városias funkcióinak megoszlása korántsem volt egységes. Ha többségük rohamos növekedését az agrártermelés speciális ágai (melyek között a korszakban a gabonatermelés a középkorinál jóval fontosabb, elsőrendű szerepet játszott), vagy az agrártermékekkel folytatott kereskedelem alapozta meg, számos mezőváros - például Miskolc, Pápa, Tata, Balassagyarmat, valamint néhány felvidéki, szövőiparáról nevezetes kisváros - életében a kézműipari termelés egyenrangú, vagy esetleg vezető szerepet töltött be. 4 FÉNYES 1851.1-IV.
