Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
remtett a mezővárosi polgárok számára. így még azok az oppidumok is, amelyek a rendelkezésre álló adatokból megítélhetően városi funkcióit nem töltöttek be, hozzájárultak a polgári fejlődéshez, amennyiben a jobbágyok mintegy egyötöde előtt a szabad paraszti fejlődés útját nyitották meg, s abban, hogy kedvezőbb, szabadabb feltételeket biztosítottak a mezőgazdasági árutermelés fellendülésének. Minthogy a mezővárosok termelésében az inkább önellátást szolgáló szántógazdálkodás mellett a bortermelés és állattenyésztés játszotta a fő szerepet, s ezek terrénuma: a szőlő és legelő nem tartozott a jobbágytelki állományhoz, a mezővárosi termelésben mind a termelés módját, mind a tulajdonformákat tekintve koncentráltabban jelentkeztek a tőkés termelés csíraformái, mint a falvakban. A mezővárosi kiváltságok és kedvezmények vonzerejének hatására a jobbágyságnak jelentős tömegei áramlottak az oppidumokba. A 15. század végén a jobbágyoknak mintegy egyötöde élt itt; az oppidumok átlagos lélekszáma 500 körül mozgott, míg a falvaké átlagosan 100 fő alatt maradt. Ugyanakkor a legjelentősebb mezővárosok lélekszáma 2000 körül vagy afölött alakult, s ez a népességszám nagyjából megegyezett, vagy alig maradt el a kisebb civitasoké mögött. A népességnek ez a falvakénál nagyobb, városias méretű koncentrálódása is kedvezett a kézműipar fejlődésének, amelyet még a mezővárosok többségének kedvező fekvése a kisebb-nagyobb kereskedelmi utak, átkelőhelyek stb. mentén, valamint vásártartási joga is ösztönzött. E kedvező körülmények hatására a 15. század végén már a mezővárosi lakosságnak mintegy egyötöde kézművességgel foglalkozott, s habár a mesterek nagy része nem szakadt el az őstermeléstől, a zsellériparosok számából következtethetően már ekkor kialakult az iparosoknak az a rétege, amely számára a kézműipari termelés jelentette az egyedüli vagy fő megélhetési forrást. Nyilván elsősorban e réteg igyekezett monopolhelyzetet biztosítani magának a kialakult piackörzeten belül, s hozta létre az idegen versenytársak kiszorításának érdekében a mezővárosi céheket. A kézművesek viszonylag nagy száma és számaránya ellenére a mezővárosi kézműipar erősen falusias jellegű maradt, amennyiben az iparágakon belüli differenciálódás rendkívül kezdetleges volt. A mezővárosok többségében a többnyire a falvakban is előforduló 5-6 iparág néhány képviselőjét találjuk, s csupán a legjelentősebb, a civitasoktól távol eső vidékeken (elsősorban az Alföldön) elhelyezkedő oppidumokban találkozunk 15-20 iparág mestereivel; nagy számuk egy szűkebb piackörzet igényeit meghaladó volumenű termelésre enged következtetni. Az oppidumokat környező falvak csekély iparosszáma azonban azt mutatja, hogy még az átlagos 6-7 iparág mestereit tömörítő mezővárosok is mintegy 15-20 km-es piackörzet kézműipari központjaivá, a falu és város termékeinek cserehelyeivé váltak. A középkori mezővárosi kézműipar vizsgálata alapján arra következtethetünk, hogy - néhány nagyobb tájegység ipari központjául szolgáló mezőváros kivételével - az oppidumok mint kézműipari központok csupán egy szűkebb piackörzet központjaivá emelkedtek. A kereskedelmükről fennmaradt adatokból viszont úgy tűnik, elég jelentős volt a száma azoknak a mezővárosoknak, amelyek kereskedelmi tevékenysége meghaladta ezt a szerepkört. A rendkívül töredékes forrásanyag alapján is megállapítható, hogy 16 mezőváros mentességet élvezett a kiviteli vám alól, 31 mezőváros az egész országra, további néhány meat egy vagy már egy tájegységet alkotó több megyére szóló vámmentességgel rendelkezett, s mintegy százra tehető azoknak az oppidumoknak a száma, amelyek - hetivásáraik mellett - évi országos vásárokat is tartottak. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb tájegységet felölelő forgalomba és a külkereskedelembe nem kézműipari termékeik révén kapcsolódtak be (s ez mindjárt kérdésessé is teszi, hogy a mezővárosok városiasságának mércéjéül kézműiparuk fejlettségét kell-e tekinteni), hanem a részben magukban az oppidumokban termelt, részben a szűkebb vagy tágabb piackörzetükben felvásárolt terményekkel és állatokkal folytatott kereskedelmük révén. A belső és külső piacon egyaránt legnagyobb
