Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)

I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 3. Rövid kitérő. A kiegyezési válság

60 I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában megoldásra, kiegészítve a később „ischli klauzuládként ismerté vált záradékkal, amely kimondta, hogy ha nem kerül sor új megegyezésre, a gazdasági közösség automatiku­san továbbra is fennmarad, ezzel végleg rácáfolva Bánffynak a magyar országgyűlés előtt tett korábbi ígéretére. Bánffy a szabadelvű párt értekezletén és a képviselőházban egyaránt megpróbálta igazolni az uralkodó abszolutisztikus intézkedését, mondván: ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék a Magyarország és Ausztria közötti gazdasági viszony meg­bontását. Bánffy egyértelműen kivárásra próbált játszani, abban reménykedve, hogy a Reichsrat szeptemberben már munkaképes lesz. Elképzelése szerint a magyar ország- gyűlésnek önállóan is érvényre kell emelnie a kiegyezési törvényjavaslatot, ha Ausztria is hajlandó azt valamilyen formában fenntartani. Az események a kölcsönös felháborodás ellenére kezdetben Bánffyt látszottak igazolni. Október közepére a Reichsrat első olvasatban már megtárgyalta a törvény- javaslatot, de végül ismét a parlamenti bizottságokhoz utasította azt. Magyarországon október 12-én került sor a bizottsági vitára, amely mindössze másfél óráig tartott. Ez­zel párhuzamosan mértékadó és befolyásos gazdasági körök is követelték a kiegyezé­si válság lezárását. Lánczy Leó142 kamarai elnökké történt újraválasztása alkalmából mondott beszédében a gazdasági stagnálásért a kiegyezési vitát tette felelőssé. Egyben síkra szállt a kiegyezés megkötése mellett, mivel Magyarország Ausztria nélkül sem kereskedelmét, sem iparát nem képes fejleszteni. Bánffy tervének legtámadhatóbb pontja azonban ismét nem gazdasági, hanem al­kotmányjogi eredetű volt. Amikor arról beszélt, hogy a kiegyezési törvényjavaslat el­fogadásának előfeltétele, hogy Ausztria valamilyen formában fenntartsa a status quót, akkor minden bizonnyal nem „valamilyen”, hanem nagyon is konkrét formára gondolt. Mégpedig az osztrák alkotmány híres-hírhedt 14. §-ára, amely az osztrák kormány szá­mára lehetővé tette, hogy akár a Reichsrat jóváhagyása nélkül is megkösse a kereske­delmi és vámszövetséget. A magyar alkotmány viszont megkerülhetetlenül előírta az országgyűlés jóváhagyását.143 Hiszen éppen ez kényszerítette korábban Bánffyt arra, hogy már az előző provizóriumot megszavaztassa az országgyűléssel (1898. évi 1. tör­vénycikk). Bánffy ismét hasonló megoldásra számított, csakhogy korábban a parlamen­ti felhatalmazást éppen annak az ígéretnek a fejében nyerte el, hogy a provizóriumot nem fogja meghosszabbítani. A viták tehát változatlanul a közjog síkján maradtak, s ennek keretében egyre töb­ben mutattak rá arra, hogy a kiegyezési törvény 68. §-a értelmében a magyar ország­142 Lánczy Leó fiatalon lett a Magyar Általános Földhitel Rt. vezérigazgatója. Kezdeményezésére a cég fuzionált a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, így 1881 -ben, 29 évesen ennek vezérigazgatója, majd elnöke lett. 1903-ban a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökévé választotta, ezt a tisztséget 27 évig töltötte be. Halmos 1992. 143 A sokat emlegetett 14. §-ra lásd bővebben Hanák 1975. 248, 267-268. p.

Next

/
Oldalképek
Tartalom