Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
314 Utószó Közben kitört a sajtószabadság, az épület számos faliújságjára bárki bármit írhatott, ott tűnt fel a mai szellemi élet számos kiválósága, a helyi KISZ Kari Híradó néven hasonló szabad szellemű, stencilezett újságot, periodikát adott ki. Igazi mozgalommá vált a rendszer ellenében, a Prágai Tavasz budapesti örököseként. Dénes Iván Zoltán szerint „az aktivitás állt szemben a passzivitással, az elkötelezettség a karrierizmussal, az odaadás az önzéssel, s ha mélyebbre ásunk, egészen a ki nem mondott előfeltevésekig [...]: a közjó az egyéni érdekkel, az erény a korrupcióval.”2 Magam is így éltem meg. Volt azonban a kari gyűlésnek egy momentuma, amiről a későbbi krónikás, Dénes Iván Zoltán nem tudott: a kollégisták között híre járt, hogy a „balos” Haraszti Miklós a Studium Generale mozgalmat is meg akarja vitatni, ezért időt kell húzni. Az alapszervek öt, az egyéni felszólalók három perces hozzászólalással élhettek, de ezzel egyetértésük jeleként többségük nem is élt. Majd jöttünk mi, a mi alapszervünk, de hát húzni kell az időt, alapszervi KISZ-titkárom, Németh Mari rugdosott, végül szólásra jelentkeztem. Filmszakadás, megyek fel a színpadra, remegnek a lábaim, olyannyira, hogy a mikrofonállványba kell kapaszkodnom, nehogy összeessek. Másik nagy tekintélyű kolléganőm, Standeisky Éva a jegyzőkönyvet ismerve dicsért meg utólag, ezek szerint képes voltam elmondani, alapszervünk miért is támogatja az előterjesztést. „Alkotmányozó” gyülekezet helyett a hatalom tanácskozóvá minősítette a kari gyűlést, ezt Bakosék elfogadták, nem hiszem, hogy volt más választásuk. Déli 1 órakor viszont a dékán berekesztette a gyűlést, mondván, csak addig kaptuk meg a rendezvénynek otthont adó Egyetemi Színpadot. A kari gyűlés végső soron a 30 évvel későbbi ellenzéki kerekasztal egyfajta előképe volt. Közös volt az adott (nálunk kezdetben az egyetemi) rendszer átalakításának igénye, ez át is hidalta a különböző irányzatok belső ellentéteit, voltak a népiesek, valahol (bár más összetételben) ebből nőtt ki az MDF. Voltak a „balosok”, máig hamisan maoistának szokás nevezni őket (nem voltak azok), akik - valljuk be - a legélesebb kritikát fogalmazták meg a fennálló kommunista rendszerrel szemben. És voltak a „liberálisok”, a „lukácsisták”, a „Lukácsunokák”3, rám például fiatal filozófia tanárom, Hamburger Mihály volt a legnagyobb hatással. Bencze György, Kis János és Márkus György pártkörökben csak Anti-tőké- nek nevezett szamizdatját (Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan) Atkáritól kaptam, még csak gépelve. Magamra nézve is érvényesnek tartom mentalitásunk tömör megfogalmazását, mármint a Dénesét: „A történet kicsiben erősen emlékeztet az emberarcú szocializmus csehszlovákiai kísérletére és elfojtására.” 2 Dénes 2008. 3 Lukács György tanítványainak (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György stb.) tanítványai (Bence György, Kis János, Radnóti Sándor stb.)
