Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 8. A csepeli nagyüzemi munkásság kialakulása
256 IV. A csepeli gyár tabuvá, mint maga a mozgalmi szervezet. így került sor Csepelen a gyár történetének egyik legjelentősebb sztrájkjára, amely a gyár főbizalmija letartóztatásának egyébként hamis híre következtében tört ki.120 1906 nyarát követően Csepelen is alig került sor jelentős bérmozgalmakra, munkásgyűléseket nem tartottak, a szakszervezet helyi csoportjának felfüggesztése nem váltott ki nagyobb ellenállást, nagyobb akciókat kizárólag a központi vezetés szervezett. A konjunktúra visszaesése 1910-től ismét növelte a mozgalom élénkségét. A Weiss Manfréd-gyár sajátos gazdasági helyzete ebben az időszakban hatott a gyár munkásságára is. 1910 elejétől ismét működhetett a helyi csoport, de a szervezkedés nagyon lassan folyt, s 1911 végén mindössze 173 szervezett vasmunkás dolgozott Csepelen.121 A balkáni helyzet és az acélmű létesítése következtében a WM-gyárban újabb gazdasági fellendülés bontakozott ki; az országos helyzet hatására azonban a helyi konjunktúra nem vezetett a csepeli mozgalom további hanyatlásához. 1912 márciusában új szervezőbizottságot választottak, s rövidesen már 600 főre emelkedett a helyi vasas csoport taglétszáma. Az új vezetés tudatosan törekedett arra, hogy feltárja a mozgalmi életet gátló tényezőket. Ezek közül elsősorban a szervezetlen munkások és az egyes szakmák közötti gyűlölet (szakmasovinizmus) volt jelentős. Ennek visszaszorítására, a belterjesség felszámolása érdekében került sor 1912 szeptemberében az első közös (szakmaközi) szervezőbizottság, majd külön női szervezőbizottság megválasztására. Ez utóbbi hatására az év végéig 800 nőmunkás lépett be a szakszervezetbe. A gyár gazdasági fellendülésének és a munkásmozgalom megélénkülésének egybeesése minden korábbit felülmúló sikereket eredményezett. Rövid munkabeszüntetések 10-40 %-os béremelésekhez vezettek, rendezték a túlórákat, több műhelyben rögzítették a nők minimális bérét, egyes műhelyekben kollektív szerződést kötöttek, és végül a jelentősebb vasipari szakmáknál bevezették a szakszervezeti munkaközvetítést.122 1913-ban a mozgalom tovább erősödött, a szakszervezet munkaügyi kérdésekben fontos tényezővé vált. Februárban a kislöveg osztály nőmunkásai követelték három szervezetlen munkásnő elbocsátását. Márciusban az általános üzem munkásai határozták el, hogy csak legalább 3 hónapja szervezett munkást lehet az üzembe felvenni s kizárólag a szakszervezet közvetítésével. Nyáron előbb a tárosztály munkásai, majd a hengerdei lakatosok, végül a csőhúzó munkásai szüntették be a munkát. Kilenc heti harc után a Weiss Manfréd-gyár 1913. július 31-én a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségével, a Famunkások Országos Szövetségével és a Földmunkások Országos 120 Mindez természetesen alapvetően korspecifikus, de hogy nem kizárólag az, ezt mutatja a lengyelországi Szolidaritás Szakszervezet története is. 121 Vas- és Fémmunkások Lapja, 1913. 10. Az egyetlen jelentős eredmény ebben az időszakban a munkaidő csökkentése volt heti 57 órára. 122 Vas- és Fémmunkások Lapja, 1913. 10.
