Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 6. Weiss Manfréd balkáni érdekei
IV. A csepeli gyár 223 sekor már lezajlott az ipari forradalom és az ancien régime utóvédjeivel folytatott harc, addig Közép-Európában ez a feladat részben a fináncburzsoáziára hárult. A kiegyezést követő első évtizedekben az ipar elmaradottsága és a burzsoázia fejletlensége következtében átmenetileg sikerült biztosítani az ipari és az agrárius érdekek egyensúlyát. A 90-es évekre azonban ez az egyensúly megbomlott, s az agráriusok támadást indítottak a liberális gazdaságpolitika ellen. A századfordulón - amint arra már korábban utaltunk - a kormánypolitika számos engedményt tett az agrárius köröknek. A liberalizmus talaján megszülető és megerősödő burzsoázia élénken reagált erre a végső soron ellene irányuló támadásra. Felemás helyzetbe került, hiszen egyrészt nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hagyományos liberalizmus nem képes megvédeni az agrárius támadásokkal szemben, másrészt megerősödve maga is túllépte volna azt, holott védelmét nem is nélkülözhette. A nagyburzsoázia helyzetét a gazdasági és közvetlen politikai hatalma közötti nagyfokú ellentmondás határozta meg. Képviselete az államhatalomban és az országgyűlésben csekély volt, ennek ellenére már a kilencvenes években felmerült az inkompatibilitás kérdése, amely szerint bizonyos gazdasági pozíciók nem egyeztethetők össze az országgyűlési mandátummal. Az 1896-os országgyűlésben a képviselők közül 103-an szerepeltek részvénytársaságok vezetésében (igazgatóság és felügyelő bizottság), ez a szabadelvű párt képviselőinek 22%-át érintette, az ellenzéknél 30%-ot. A valóságban azonban mindössze 22 képviselő tartozott ténylegesen a nagyburzsoáziához. Az 1901. évi választásokon a burzsoázia 47 jelöltje közül 25 jutott mandátumhoz. Az összeférhetetlenségi törvény következtében azonban többen kénytelenek voltak lemondani mandátumukról, néhány politikus pedig igazgatósági és felügyelő bizottsági tagságát adta fel. 1905-ben mindössze 58 képviselő — ezeknek mintegy negyede sorolható a burzsoáziához - töltött be 249 állást (természetesen olyanokat, amelyek nem ütköztek az említett törvénybe), ebből 199-et szabadelvű párti, 42-őt függetlenségi és 8-at néppárti képviselő. Apponyi 1901-ben arról panaszkodott, hogy a politikát világszerte közgazdasági kérdések uralják. Kritikája a magyar politikával szemben jogosulatlan volt, az ország- gyűlés - már csak összetétele következtében is - egyszerűen alkalmatlannak bizonyult érdemi gazdasági kérdések megtárgyalására, s szinte teljesen kimerült a közjogi kérdések vitájában. A burzsoázia képviselői éppen ezt kifogásolták a legerőteljesebben, és teljesen új gazdaságpolitikát követeltek. 1903 nyara a magyar és a nemzetközi politikában egyaránt forrónak ígérkezett. Az újságok a szokásos napi szenzációk mellett két eseményt emeltek ki: a dualizmus addigi történetének legmélyebb kormányválságát és a balkáni helyzetet. Az előző év utolsó politikai eseményeként szilveszter éjszakáján a Széll-Körber paktummal sikerült lezárni a már több éve húzódó kiegyezési válságot. A várt szélcsend helyett azonban a korábbinál is nagyobb vihar tört ki a parlamentben, és száguldott végig az országon, amikor Széli Kálmán sikerén felbuzdulva Fejérváry Géza
