Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 5. Járműgyártás - A termékszerkezet bővítése
IV. A csepeli gyár 221 mencék, mozgókonyhák és egyéb katonai jármüvek gyártása nagymértékben visszaesett, és elvesztette korábbi jelentőségét. Általában minden gyár történetében az első jelentős meghatározó esemény maga az alapítás. Sajátos módon a csepeli gyártelep létrehozása semmilyen szempontból nem jelentett döntő változást a konzervgyár addigi termeléséhez képest. A századfordulóra alapvetően megváltozott a helyzet. A hengermű üzembe helyezésével, a tüzérségi lőszergyártás előkészítésével a fémfeldolgozás súlypontja Csepelre helyeződött át, amely így az ország legnagyobb egyéni tulajdonban lévő gyártelepévé vált. Ebben az időben a gyár fejlődését alapvetően még mindig a gyalogsági lőszerszállítások határozták meg, de éppen azért volt különös jelentősége előbb a balkáni államok, majd Oroszország megrendeléseinek. Az évtized második felében kibontakozó konjunktúra, amelyet a balkáni helyzet, illetve a Monarchia Balkán-politikája felerősített a hadiiparban, újabb fellendülést eredményezett. 1908 elején mintegy 3000 munkás dolgozott a gyárban. (Számuk a korábban már megszállt Bosznia-Hercegovina annexiója idején, 1907-ben meghaladta a 4000-et, a munkások ekkor két műszakban, gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztak.) Az erőltetett termelés és a dinamikus fejlesztés következtében a csepeli gyár az ország legnagyobb iparvállalatai közé emelkedett, sőt a tízes évek elején már valóban világcéggé vált. A korábbiakból már kiderült, hogy a gyár fejlődése nem köthető egy adott időszakhoz, hanem folyamatos fejlesztésről van szó. Az 1910 körüli évek azonban meghatározó jelentőségűek voltak. Weiss Manfrédnak nemcsak a korábban kivívott pozícióit sikerült megerősítenie, hanem nemzetközileg is számottevő tényezővé vált. Ugyanakkor a belföldi piacon folytatott versenye is határozott eredményeket hozott. Ez már minőségi változásokat is jelez, hiszen korábban Weiss Manfréd számára a Pénzügyminisztérium által támogatott Diósgyőr egyenlőtlen ellenfélnek bizonyult, s ellensúlyozására maga is erőteljesen támogatásra szorult. Az acélmű létesítésével kapcsolatos küzdelem viszont az erőviszonyok alapos megváltozását mutatja: Weiss Manfréd látszólag vereséget szenvedett, hiszen nem sikerült állami kedvezményeket kapnia, a valóságban viszont függetlenítette magát ezektől. A haditengerészet megnyerése - amely korábban a magyar ipar számára bevehetetlen várnak mutatkozott - olyan térnyerést eredményezett, amellyel Diósgyőr már nem tudott lépést tartani. Természetesen nem véletlen, hogy a folyamatos fejlődésen belül ez a korszak különösen jelentős. Két tényező szerencsés egybeesése tette mindezt lehetővé. Az egyik az 1905 után kibontakozó konjunktúra - s láttuk, hogy Weiss Manfrédnak már korábban sikerült a válságot áthidalnia -, a másik a gyár belső fejlődése, amely éppen 1909-1910-re jutott el az újabb, minden korábbit meghaladó beruházás lehetőségéhez. A gyárban európai színvonalú üzemszervezés valósult meg. A tényleges irányító Weiss Manfréd volt, ez a vezetés azonban - beleértve az egyébként családtag cégvezetőket - már alig emlékeztetett az egyéni cégeknél szokásos irányító tevékenységre. A gyártási folyamat vertikalitásának kialakítása együtt járt az üzemszervezés és irányítás vertiku
