Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 4. A tüzérségi lőszergyártás. Harc a megrendelésekért
212 IV. A csepeli gyár 1905 után a kibontakozó konjunktúra és a Monarchia feszült külpolitikai helyzete a tüzérségi lőszergyártásban is komoly fellendülést eredményezett. A közös hadsereg minden korábbit felülmúló megrendelései következtében Csepel és Diósgyőr harcában szélcsend állt be. Diósgyőrött a tüzérségi lövedékgyártás 574 munkást foglalkoztatott, ami az I. világháború előtti csúcsot jelentette. A 42%-os felosztási kulcs az adott körülmények között Csepel számára is biztosította a lövedékgyártás további felfutását. Ebben az időben épült fel az új tüzérségi laboratórium és a pavilon rendszerű szerelőtelep. A Hadügyminisztérium megrendelései nemcsak mennyiségükben múlták felül a korábbiakat, hanem a szállítási feltételek is kedvezőbbekké váltak. Az évtized végén a közös tüzérség új felfegyverzése biztosított valamennyi gyárnak újabb jelentős megrendeléseket, de ezekkel Diósgyőr már nem tudott lépést tartani. A Hadügyminisztériumban elismeréssel állapították meg, hogy a Weiss Manfréd gyár volt az egyetlen magyar cég, amely megbízhatóan és pontosan tett eleget a megnövekedett rendeléseknek, sőt az előírt határidőn belül más gyáraktól is eredményesen vett át megrendeléseket.54 Az érvényben lévő felosztási kulcs szerint Csepel csak kiskaliberű lövedékeket gyárthatott. Amíg azonban egy 7 cm-es gyújtógránát ára 19, addig a 15 cm-esé 122, a 30,5 cm-esé pedig 1221 korona volt. Érthető tehát, hogy Weiss Manfréd a termelési kapacitás jelentős bővítésével egy időben törekedett a nagyobb kaliberű lőszermegrendelések megszerzésére is. Ez azonban újabb befektetést igényelt, mindenekelőtt az acélfeldolgozás bővítését, sőt ezen túlmenően az acélgyártás megkezdését is. így helyezték üzembe 1909-ben az acélhengerművet, s ezzel egy időben jelentette be Weiss Manfréd a Hadügyminisztériumnak acélmű alapítási szándékát. Erre való hivatkozással kérte a nagy kaliberű lövedékek rajzainak megküldését, s egyben bejelentette igényét a magyarországi megrendelések 42%-ára. (A nagy kaliberű lövedékek felosztási kulcsa szerint Diósgyőr kapta a megrendelések 75%-át, a fennmaradó 25%-ot pedig Resica.) A Hadügyminisztérium a kérés alapján a diósgyőri részesedés megfelezését javasolta az illetékes magyar minisztériumoknak. A kereskedelmi kormányzat támogatta a kezdeményezést, és ebben döntő szerepet játszott az acélmű létesítésének terve. A Pénzügyminisztérium azonban eleve elutasította a kérést, s mindvégig változatlan formában képviselte az állami vasgyárak központi igazgatóságának álláspontját. Ez utóbbi az év folyamán négy ízben adott hangot a Kereskedelmi és Honvédelmi Minisztériumhoz a Pénzügyminisztériumon keresztül eljuttatott átirataiban annak a véleményének, hogy „a Weiss Manfréd gyár bővítési tervei a harcképesség szempontjából fölöslegesek, a hazai vasipar szempontjából pedig károsak, s ezért államilag nemcsak nem támogatandók, hanem lehetőleg megakadályozandók [...] Egy új acélműnek nálunk való berendezése tehát az egész magyar vasipamak végtelen károkat okozna. A 54 ÖStA KA Zst KM MLA 1907 7A 13-1/6-2, 13-1/20, 40-1, 3, 14-4/9-7, 15, 22; MNL OL К 269 Állami Vasművek 118422/1912.
