Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 4. A tüzérségi lőszergyártás. Harc a megrendelésekért
IV. A csepeli gyár 213 Kincstár pedig, midőn az állami vasgyáraknak a kartellbe való belépését megengedte, a kartellszerződésben kifejezetten kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy a társult hazai vasipart túlprodukció, árharc és újabb konkurenciák ellen meg fogja védeni. A csepeli gyár kiskaliberű ágyúlövedékek előállítására berendezett üzemének nagykaliberü ágyúlövedékek előállítására szolgáló berendezésekkel való kibővítése oly felesleges és meglévő ily lövedékgyáraink egzisztenciáját egyenesen veszélyeztetné.” A két vállalat közötti harc rendkívül élessé vált, miután a nagy kaliberű lövedékek felosztási kulcsának megváltoztatása minden korábbi engedménynél jelentősebb követelés volt. Weiss Manfréd a Hadügyminisztériumhoz küldött beadványaiban egyre határozottabban követelte kérésének teljesítését. Októberben hivatkozott arra, hogy az 1908-1909 telén eszközölt nagyobb megrendelések megmutatták, sem Diósgyőr, sem Resica nem képes a szokásosnál nagyobb mennyiségű acélt szállítani, sőt még a közvetlen lövedék-megrendeléseknek sem tudtak eleget tenni, holott ezek még mindig messze elmaradtak egy esetleges mozgósítás szükségleteitől. Az említett nagyobb szállítások idején Weiss Manfréd valóban eredménytelenül rendelte meg a saját termeléséhez szükséges acélt Diósgyőrtől, és - amint erről már az Acélmű létesítése kapcsán szó volt - végül kénytelen volt a szükséges mennyiséget külföldről beszerezni. A rendelés időzítése egyébként - egybeesett a közös hadi igazgatás megnövekedett igényeivel — eleve lehetetlenné tette Diósgyőr számára, hogy eleget tegyen annak. A Pénzügyminisztérium feltehetően joggal gyanúsította Weiss Manfrédot, hogy maga is hozzájárult Diósgyőr szállítóképtelenségéhez. Az újabb kérvényt a közös hadi igazgatás megküldte a Kereskedelmi Minisztériumnak, amely megpróbált a másik két miniszteriális szerv között közvetíteni. Javaslatát azonban Diósgyőr és Weiss egyaránt elutasította. Diósgyőr különösen azért sérelmezte és akadályozta Weiss Manfréd további előretörését, mivel állítása szerint képes lett volna egyedül is kielégíteni a Magyarországra eső teljes kvótát. Kifogásolták, hogy az új felosztási tervezet a resicai érintetlenül hagyásával csak a diósgyőri részesedést érintené. Végül a Hadügyminisztérium 1910 márciusában elfogadta a kereskedelmi kormányzat közvetítő javaslatát, és hajlandónak mutatkozott az eredetileg tervezett 37,5% helyett 45%-ot biztosítani Diósgyőrnek. Ez ellen azonban Weiss Manfréd tiltakozott: „E felosztás mellett az acélművet létesíteni módomban nincs, hanem ragaszkodnom kell ahhoz, hogy a szóban forgó szállításokban és pedig úgy a közös hadsereg, mint a tengerészet szükségleténél gyáram ugyanabban az arányban részesüljön, mint a diósgyőri gyár [...] A vitás rész elvonása az Állami Vasművekre nézve komoly befolyással nem lehet, különösen, amikor egy, a hadvezetőség szempontjából kiválóan fontosnak jelzett intézményről van szó.” Hiába sikerült azonban most már két illetékes minisztériumnak azonos álláspontot kialakítania, a Pénzügyminisztérium elzárkózása meghiúsította a felosztási kulcs megváltoztatását. A Hadügyminisztérium a hadsereg érdekeit szem előtt tartva nem vette figyelembe a Pénzügyminisztérium vétóját, és 1911 közepén megrendelte az 1911-1916
